KONFIRMÁCIÓ 2016
2016.05.04.

Konfirmáció vasárnapja május 8-án lesz a gyülekezetben. Szeretettel várjuk a testvéreket erre az alkalomra!

Adó 1% REFORMÁTUS EGYHÁZ
2016.05.04.

Támogassa adója 1%-val a Református Egyház tevékenységét, társadalmi szolgálatát! Az alábbi technikai számon teheti meg felajánlását!




IGEHIRDETÉS SOROZAT AZ ELENGEDÉSRŐL
2012.02.26.

Isten-e Jézus?
2016.05.06.

Bullinger Henrik

MÁSODIK

HELVÉT

HITVALLÁS

Kolozsvár

2010

1

Második Helvét Hitvallás

Fordította Buzogány Dezső, Juhász Tamás és Sipos Gábor (Kolozsvár, 1988)

A kolozsvári protestáns teológián a református diákok használatára készült

kézirat.

A szöveget átnézte, a füzetet szerkesztette Juhász Tamás (Kolozsvár, 2010).

A Második Helvét Hitvallás – a Heidelbergi Kátéval együtt – a Magyar Református

Egyház minden gyülekezetében elfogadott hitvallási irat, amely a

Szentírás alapján álló református keresztyén hitünknek szabatos, pontos kifejezése.

A Hitvallást Bullinger Henrik írta 1562-ben, és mint a svájci protestáns városok

és kantonok közös hitvallását tette közzé 1566-ban. Előbb latinul jelent meg, de

még ugyanabban az évben németül is.

A magyar református lelkipásztorok az 1567. évi debreceni zsinaton sajátjukként

elfogadták. Magyar nyelvű fordítása (Szenczi Csene Péter) 1616-ban jelent meg.

Ezt harmadfél évszázadon át folyamatosan újra meg újra kiadták.

A 20. század első felében Erdős József modern fordítása terjedt el, majd még

három újabb is született: a Szabadi Béláé (1950), a Tőkés Istváné (1968) és a

jelen fordítás.

2

Vallástétel és egyszerű magyarázat

az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről,

amelyet teljes egyetértésben adtak ki

Krisztus Anyaszentegyházának azok a svájci lelkipásztorai,

akik Zürichben, Bernben, Schaffhausenben, Sankt Gallenben,

Churban és egész Graubündenben1, valamint Mülhausenben, Bielben

és a hozzájuk csatlakozott Genfben vannak.

E könyvvel minden hívő előtt tanúságot akarnak tenni arról, hogy

Krisztus igaz és ősi anyaszentegyházának egységében vannak,

semmiféle új dolgot vagy tévtanítást nem terjesztenek,

és ezért semmiféle szektához vagy eretnekséghez sincs közük.

Ezt a vallástételt ezennel közzé teszik,

hogy minden hívő embernek módjában álljon véleményt alkotni róla.

Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.

Róm 10,10

Előszó

Mi, az alulírott svájci gyülekezetek lelkipásztorai, Krisztus összes híveinek,

akik Németországban és más országokban vannak, kegyelmet és békességet

kívánunk az Atya Istentől a mi Urunk Jézus Krisztus által.

A különböző országok, nemzetek és városok sok hitvallást írtak eddig, és

különösen manapság sok ilyent adnak ki. A legutóbbi időben, a világszerte burjánzó

veszedelmes eretnekségek oly szerencsétlen elszaporodása közben ezekkel

a hitvallásokkal tanítják és bizonyítják, hogy egyházaikban keresztyén hitünk és

vallásunk minden egyes tantételéről igazán és őszintén vélekednek, hisznek és

tanítanak, s hogy az eretnekségekkel és szektákkal semmi közösségük nincs. Ezt

mi is megtettük korábban kiadott írásainkban, de azok talán feledésbe merültek,

s mivel hol itt, hol ott találhatók, és terjedelmesen tárgyalják a dolgot, nincs

mindenkinek ideje összegyűjteni és elolvasni őket. Ezért most – más hívők jeles

példájától ösztönözve – e rövid magyarázatban foglaljuk össze és tárjuk minden

keresztyén ember elé, mit tanítanak és milyen rendtartást követnek egyházaink,

már a reformáció kezdete óta, hosszú éveken át mind a mai napig, sok viszontagság

között teljes egyetértéssel, és amit ma is ugyanúgy tanítanak és követnek.

1 Az eredetiben „Churban és a szövetséges tartományokban” (Curia Rhetorum et apud

confoederatos) áll, ami a „Hármak Szövetsége” (Drei Bünde) volt később, ma pedig

Graubünden kanton.

3

Ezzel a munkával mindenki előtt azt is tanúsítjuk, hogy az Úr nekünk teljes

egyetértést adott, úgyhogy egyházainkban, amelyekben szolgálatra rendelt,

mindnyájan ugyanazt hirdetjük, és nincs köztünk meghasonlás, hanem mindnyájan

egy szívvel és egy értelemmel vagyunk egy és ugyanazon test tagjai. Azt is

tanúsítjuk, hogy gyülekezeteinkben nem terjesztünk olyan tanokat, amilyeneket

egyes ellenfeleink hamisan és ok nélkül nekünk tulajdonítani és reánk fogni

igyekeznek, különösen azok előtt, akikhez írásaink nem jutottak el, és tanításainkat

nem ismerik. Az elfogulatlan olvasó tehát nyilván meglátja majd rövid magyarázatunkból,

hogy semmi közünk sincs semmiféle szektához és eretnekséghez,

amelyeket evégett majdnem minden részben megemlítünk és élesen megcáfolunk.

Rá fog jönni arra is, hogy mi Krisztus egyházaitól, amelyek Németországban,

Franciaországban, Angliában és a keresztyén világ más országaiban

vannak, nem különültünk el és istentelen módon el nem szakadtunk, hanem az

itt kifejtett keresztyén igazság által velük egyenként és együttesen hit- és szeretetközösségben

maradtunk.

Bár a különböző egyházakban van bizonyos eltérés a kifejezésekben, a tanítás

módjában, a vallási szokásokban és a szertartásokban, amelyeket mindegyik

egyház a maga helyzetéhez, hasznához és épüléséhez mért, ezek az egyház

története során még sohasem keltettek viszályt és szakadást. E tekintetben

ugyanis a keresztyén egyházak mindig éltek szabadságukkal, amint az egyház

történetében látható. Bőven elég volt a régi keresztyéneknek a fő hittételekben,

az igazhitű gondolkodásban és a testvéri szeretetben való kölcsönös egyetértés.

Ezért reméljük, hogy Krisztus egyházai szívesen meg fognak egyezni velünk a

hit és tanítás egységében, az igazhitű gondolkodásban és a testvéri szeretetben,

mihelyt meggyőződnek arról, hogy mi a szent és örök Isten tudományában, az

igazhitű gondolkodásban és a testvéri szeretetben velük s különösen az ősi apostoli

egyházzal mindenben megegyezünk. Hitvallásunkat is főképp azért adtuk ki,

hogy a németországi és más külföldi egyházakkal való békességet, egyetértést és

kölcsönös szeretetet keressük, megszerezzük és meg is tartsuk. Meg vagyunk

győződve arról, hogy ezekben az egyházakban van olyan szeretet, őszinteség és

becsületesség irántunk, hogy ha eddig egyesek a mi dolgainkat helytelenül értették

meg, egyszerű hitvallásunk hallatán ezután biztosan nem fognak minket eretneknek

tartani, sem a mi egyházainkat, amelyek Krisztus igaz egyházai, nem

fogják hitetlennek kárhoztatni.

Mindenekelőtt kijelentjük, hogy bárki kérésére mindig készek vagyunk

bővebben kifejteni mindazt, amit itt előadtunk. Sőt, ha valaki Isten igéjéből

jobbra tanítana, annak szíves örömest engedelmeskedünk az Úrban, akinek legyen

dicséret és dicsőség.

Kelt 1566. március elsején.

Aláírták Krisztus minden svájci egyházának lelkipásztorai, akik Zürichben, Bernben,

Schaffhausenben, Sankt Gallenben, Churban és az Alpokon inneni és túli Graubünden evangéliumi

gyülekezeteiben, valamint Mülhausenben és Bielben szolgálnak, akikhez csatlakoztak

a genfi, neuchâteli és más egyházak lelkipásztorai.

4

A már kiadott hitvalláshoz egyetértésüket adták a zatori és auschwitzi lengyel hercegségekben

lévő gyülekezetek lelkipásztorai is; továbbá a skót egyház lelkipásztorai, akik 1566.

szeptember 9-én a híres Béza Tódor doktorhoz intézett levelükben többek között ezt írták:

„Aláírtuk mindnyájan, akik ezen a gyűlésen jelen voltunk, és az akadémia pecsétjével meg is

erősítettük.“ Ezenkívül Magyarországon Debrecenben is közreadták a Hitvallást némely más

hitcikkelyekkel együtt 1567. szeptember 1-én II. János felséges fejedelemnek, Isten kegyelméből

Magyarország választott királyának ajánlva. Ebben többek között ez olvasható: „Mi, a

tiszáninneni és tiszántúli egyházak összes lelkipásztorai, akik 1567. február 24-én a debreceni

szent zsinaton összegyűltünk, más hitvallásokkal együtt elfogadtuk és aláírtuk a Helvét Hitvallást,

amelyet az Úr 1566. esztendejében adtak ki, és amelyet a genfi egyház lelkipásztorai

is aláírtak.“

Császári rendelet arról, hogy ki katolikus és ki eretnek

Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok Konstantinápoly népének.

Azt akarjuk, hogy a mi kegyelmes uralkodásunk alatt lévő minden nép abban

a vallásban éljen, amelyet Péter apostol adott át a rómaiaknak, amint ezt az

általa tanított vallás mindmáig bizonyítja. Damasus pápa és Péter alexandriai

püspök, az apostoli szentségű férfiú is ezt a vallást követi: az apostoli tanítás és

az evangéliumi tudomány szerint higgyük az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek

egy istenségét egyenlő méltóságban és szent háromságban. Parancsoljuk,

hogy akik ezt a törvényt követik, a katolikus keresztyén nevet viseljék, a többiek

pedig, akik szerintünk esztelenek és őrültek, hordozzák az eretnek tan gyalázatát,

és sújtsa őket először Isten büntetése s azután a mi lelkünk indulata szerinti

bosszúállás is, amelyre minket az isteni végzés feljogosít.

Kelt Thesszalonikában [380.] február 27-én.

Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok

5

Egyébként, hogy Péter apostol milyen vallást tanított minden keleti és nyugati egyháznak,

nem csak a rómainak, azt megismerhetjük az evangéliumból, az Apostolok Cselekedeteiből

és Péter két leveléből. Damasus pápa hitét és tanítását pedig saját hitvallása világítja meg.

Damasus hitvallása

„Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában és Jézus Krisztusban, a mi

egyetlen Urunkban, Isten Fiában és a Szentlélekben. Istent nem mint három istent,

hanem az Atyát, Fiút és Szentlelket mint egy Istent tiszteljük és valljuk: Isten

egy, de nem magános; egy, de nem mint önmagának atyja vagy önmagának

fia. Isten Atya, aki fiút nemzett, és Fiú, akit atya nemzett, a Szentlélek pedig

nem született, nem születetlen, nem teremtetett és nem lett, hanem az Atyától és

a Fiútól származik, örökkévaló, mint az Atya és a Fiú, velük egyenlő, és ugyanúgy

munkálkodik, mint ők. Mert meg van írva: Az Úr szavára (vagyis Isten Fia

által) lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük (Zsolt 33,6). Másutt

pedig: kibocsátod a lelkedet, megújulnak, és újjá teszed a földnek színét (Zsolt

104,30). Ezért az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében egy Istent vallunk,

az „isten” név pedig az ő hatalmára vonatkozik, nem tulajdonnév. Az Atya

tulajdonneve Atya, a Fiú tulajdonneve Fiú, a Szentlélek tulajdonneve pedig

Szentlélek. Ebben a háromságban egy Istent tisztelünk, mert ami egy Atyától

van, egy természetű, egy lényegű és egy hatalmú az Atyával. Az Atya nemzette

a Fiút, de nem akarata szerint, nem szükségből, hanem természete szerint. Az

idők teljességében a Fiú alászállott az Atyától a mi megváltásunkra, és azért,

hogy az Írások beteljesedjenek, de sohasem szűnt meg az Atyával együtt lenni.

A Szentlélektől fogantatott és szűztől született. Testet, lelket és érzést, azaz tökéletes

emberi mivoltot öltött magára, de nem szűnt meg az lenni, ami volt, hanem

elkezdett az lenni, ami nem volt. Tökéletesen megőrizte saját természetét,

és mégis valóságosan felvette a miénket. Ő, aki Isten volt, emberré lett, és aki

emberként született, mint Isten munkálkodik, és aki Istenként munkálkodik,

meghal mint ember, és aki emberként meghal, feltámad mint Isten.

Miután legyőzte a halál birodalmát, azzal a testtel, amelyben született,

szenvedett, meghalt és feltámadott, felment az Atyához, és ül az ő jobbján dicsőségben;

e dicsősége mindig megvolt, és ma is megvan. Hisszük, hogy az ő halála

és vére által megtisztultunk, és ő feltámaszt minket az utolsó napon ebben a testben,

amelyben most élünk. Reméljük, hogy elnyerjük majd jó cselekedeteink jutalmát

vagy bűneinkért az örök kínszenvedés büntetését. Olvasd, hidd, tartsd

meg ezt, e hithez ragaszkodj lelkedből, s életet és jutalmat nyersz Krisztustól.“

Ugyanezt tanította és hitte egyébként – Damasusszal és Athanasiuszszal együtt – Péter

alexandriai püspök is, amint a (Cassiodorus által írt) Historia ecclesiastica tripartita 7. könyvének

37. fejezetében és 8. könyvének 14. fejezetében olvasható.

Mivel mindnyájan ezen a hiten és valláson vagyunk, reméljük, hogy senki sem fog

minket eretneknek tartani, hanem katolikusnak és keresztyénnek.

6

Vallástétel és egyszerű magyarázat

az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről

I. A Szentírás Isten igaz igéje

1. A kanonikus Szentírás. Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és

apostolok mindkét szövetségbeli kanonikus írásai Istennek tulajdon igaz igéje,

és elégséges tekintélyük önmaguktól van, nem emberektől. Mert Isten maga

szólt az atyákhoz a szent írások által.

2. A Szentírás minden kegyességre teljesen megtanít. Krisztus egyetemes

egyháza a Szentírásban mindent megtalál, ami az üdvözítő hitre és az Istennek

tetsző életre vonatkozik. Ezért Isten határozottan megparancsolta, hogy semmit

hozzá ne tegyünk, se belőle el ne vegyünk. Valljuk tehát, hogy ezekből az írásokból

kell meríteni az igaz bölcsességet és kegyességet, a gyülekezetek reformálását

és kormányzatát, a kegyességgel járó összes kötelességek tanítását, a

tantételek bizonyítását vagy cáfolatát, illetve minden tévelygés elvetését, de

minden intelmet is az apostol ama mondása szerint: A teljes Írás Istentől ihletett

és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre

(2Tim 3,16). Másutt ezt mondja az apostol Timóteusnak az I. levél 3. fejezetének

14. és 15. versében: Ezeket írom neked, [...] hogy tudd meg, mi módon kell

forgolódni az Isten házában.

3. A Szentírás Isten igéje. A thesszalonikaiaknak pedig ezt mondja: ti befogadván

az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint embernek

beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is) stb.

(1Thessz 2,13). Az Úr maga is ezt mondotta az evangéliumban: Nem ti vagytok,

akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak lelke az, aki szól tibennetek (Mát 10,20);

aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg (Luk

10,16; Ján 13,20).

4. Isten igéjének hirdetése Isten igéje. Ezért hisszük, hogy amikor ma az

egyházban Isten igéjét törvényesen elhívott prédikátorok hirdetik, Isten tulajdon

igéje hirdettetik, és azt fogadják be a hívők. Nem szükséges tehát Istennek más

igéjét költeni vagy a mennyből várni. Most is magára a hirdetett igére kell figyelni,

nem pedig az azt hirdető szolgára, aki bár gonosz és bűnös, Isten igéje

mégis igaz és jó marad. Az említett külső igehirdetést pedig nem tartjuk haszontalannak

csak azért, mert az igaz vallás tanítása a Szentlélek megvilágosításától

függ, amint meg van írva: Nem tanítja többé senki az ő felebarátját, mert ők

mindnyájan megismernek engem (Jer 31,34). És azért sem, aki plántál, nem valaki,

sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten (1Kor 3,7). Mert bár senki

sem mehet Krisztushoz, hacsak nem a mennyei Atya vonja (Ján 6,44), és nem a

Szentlélek világosítja meg belülről, mégis tudjuk: Isten mindenképpen azt akarja,

hogy az ő beszéde külsőképpen is hirdettessék. Megtehette volna ugyan,

7

hogy Szentlelkével vagy angyal szolgálata által, de Péter szolgálata nélkül tanítsa

az Apostolok Cselekedeteiben szereplő Kornéliust, mégis inkább Péterhez

utasítja őt, akiről az angyal így szólt: ő megmondja neked, mit kell cselekedned

(10,6).

5. A belső megvilágosítás nem teszi fölöslegessé a külső prédikálást. Mert

aki belsőleg megvilágosít, Szentlelkét ajándékozva az embereknek, parancsot is

adott tanítványainak: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot

minden teremtésnek (Márk 16,15). Ezért Filippiben külsőleg Pál prédikálta az

Igét a bíborárus Lídiának, de belsőleg az Úr nyitotta meg az asszony szívét (Ap-

Csel 16,14). Ugyancsak Pál jut Róm 10,17-ben, szépen emelkedő gondolatsor

végén erre a következtetésre: Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje

által. Elismerjük ugyan, hogy Isten külső szolgálat nélkül is megvilágosíthat

embereket, akiket akar és amikor akarja, ez neki hatalmában áll. Mi azonban

most az emberek tanításának arról a szokásos módjáról szólunk, amelyet Isten

mind parancsolatban, mind példákban elénkbe adott.

6. Eretnekségek. Kárhoztatjuk tehát az Artemon, a manicheusok, a valentiniánusok,

Cerdo és a markioniták minden eretnekségét, akik tagadják, hogy az

Írások a Szentlélektől erednek, közülük egyeseket vagy nem fogadtak el, vagy

megtoldottak és meghamisítottak.

7. Apokrifusok. Ám mégsem titkoljuk, hogy az Ószövetség egyes könyveit

a régiek apokrifusoknak, mások ecclesiasticusoknak nevezték, mint amelyeket

olvasni lehetett ugyan a gyülekezetekben, de a hit tekintélyének megerősítése

végett mégsem akartak rájuk hivatkozni. Augustinus is említi a De civitate Dei

(Isten városa) című munkájában (18,38), hogy a Királyok könyve idézi egyes

próféták nevét és könyveit, de hozzáteszi, hogy ezek nincsenek benne a kánonban,

és a meglévő könyveink elégségesek a kegyességre.

II. A Szentírás magyarázata,

az egyházatyák, zsinatok és hagyományok

1. A Szentírás igaz magyarázata. Péter apostol azt mondotta, hogy a

Szentírás nem magyarázható egyéni tetszés szerint (2Pét 1,20). Ezért nem helyeselünk

akármilyen magyarázatot. Nem ismerjük el tehát a Szentírás igaz vagy

helyes magyarázatának azt, amelyet a római egyház szerinti értelmezésnek neveznek,

s amelynek elfogadását a római egyház védői mindenkire egyszerűen rá

akarnak erőszakolni. A Szentírásnak csak azt a magyarázatát ismerjük el igazhitűnek

és helyesnek, amelyet magából a Szentírásból vesznek (tudniillik az eredeti

nyelvek szellemében, a körülmények megfontolásával, valamint a hasonló

vagy eltérő, több és világosabb szentírási helyek figyelembevételével), amely a

hit és a szeretet szabályával megegyezik s főképpen Isten dicsőségére és az emberek

üdvösségére szolgál.

8

2. Az egyházatyák magyarázatai. A görög és latin egyházatyák magyarázatait

nem vetjük meg, és a szent dolgokról szóló vitairataikat és értekezéseiket

nem utasítjuk vissza, ha azok megegyeznek a Szentírással. Ám illő

tisztelettel elfordulunk tőlük, amikor észrevesszük, hogy az Írásoktól idegen

vagy azokkal ellentétes dolgokat tanítanak. Úgy gondoljuk, hogy ebben a dologban

részünkről semmi sérelem nem éri őket, hiszen mindnyájan egyhangúlag azt

akarják, hogy írásaikat ne tekintsük a Szentírással egyenlőnek, sőt felszólítanak,

hogy vizsgáljuk meg: egyeznek-e azzal vagy sem, és meghagyják, hogy az egyezőket

fogadjuk el, az eltérőktől pedig forduljunk el.

3. A zsinatok. Hasonló elbírálás alá esnek a zsinatok végzései vagy kánonai

is. Ezért nem tűrjük, hogy a vallás és a hit vitás kérdéseiben pusztán az egyházatyák

megállapításaival vagy a zsinatok határozataival zaklassanak bennünket.

Még kevésbé tűrjük, hogy a bevett szokásokkal, az egy véleményen levők

sokaságával vagy régi eredetű szabályokkal érveljenek ellenünk.

4. Ki a döntőbíró? A hit dolgában tehát nem fogadunk el más döntőbírót

Istenen kívül, aki a Szentírás által jelenti ki, hogy mi igaz, mi hamis, mit kell követnünk,

vagy mit kell kerülnünk. Így csak a lelki embereknek Isten igéjéből

vett ítéleteiben nyugszunk meg. Jeremiás és a többi próféta súlyosan elítélte az

Isten törvénye ellenére egybehívott papi zsinatokat, és buzgón intett, hogy ne

hallgassunk azokra az atyákra és ne lépjünk azok nyomdokaiba, akik saját elgondolásaikat

követve Isten törvényétől elhajlanak.

5. Az emberi hagyományok. Hasonlóképpen elutasítjuk az emberi hagyományokat,

amelyeket ugyan tetszetős jogcímekkel ékesítettek fel, mintha isteni

és apostoli eredetük volna, s amelyeket az apostolok élőszóval, az apostoli

férfiak pedig mintegy kézről kézre, az egymást követő püspökök útján adtak

volna át az egyháznak – viszont a Szentírással összehasonlítva, attól eltérnek, és

éppen eltérésükkel teszik nyilvánvalóvá, hogy mennyire nem apostoli hagyományok.

Amint ugyanis az apostolok nem tanítottak egymástól eltérő dolgokat,

ugyanúgy az apostoli atyák sem hirdettek az apostolokkal ellenkezőket. Egyenesen

istentelenség volna azt állítani, hogy az apostolok élőszóban saját írásaikkal

ellenkező dolgokat tanítottak. Pál világosan mondja, hogy ő minden gyülekezetben

ugyanazt tanította (1Kor 4,17). Másutt ezt mondja: Mert nem egyebet írok

néktek, hanem amit olvastok vagy el is ismertek (2Kor 1,13). Máshol ismét arról

tesz bizonyságot, hogy ő és tanítványai, vagyis az apostoli férfiak ugyanazon

úton járnak, és ugyanazon lélek szerint mindent egyformán cselekszenek (2Kor

12,18). Hajdan a zsidóknak is voltak ősi hagyományaik, de azokat a mi Urunk

erősen megcáfolta, kimutatva, hogy megtartásuk ellenkezik Isten törvényével, és

velük hiába tisztelik Istent (Mát 15,1–9; Márk 7,1–13).

9

III. Isten egysége és a Szentháromság

1. Isten egy. Hisszük és tanítjuk, hogy Isten lényege vagy természete szerint

egy, önmagától létezik, magának mindenre elégséges, láthatatlan, testetlen,

végtelen, örökkévaló, minden látható és láthatatlan dolog teremtője, a legfőbb jó,

élő, mindeneket éltető és megtartó, mindenható, tökéletesen bölcs, kegyelmes és

irgalmas, igazságos és igaz. A többistenhitet pedig megvetjük, mert világosan

meg van írva: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr (5Móz 6,4). Én az Úr vagyok a te Istened,

ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem (2Móz 20,2–3). Én vagyok

az Úr, és több nincs, rajtam kívül nincs Isten. Vajon nem én [vagyok] az Úr? És

nincs több isten nálam, igaz Isten és megtartó nincs rajtam kívül (Ézs 45,5.21).

Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú

és igazságú (2Móz 34,6).

2. A Szentháromság. Azt is hisszük és tanítjuk, hogy a végtelen, egy és

oszthatatlan Istent, személyeire nézve elválaszthatatlanul és elegyítetlenül meg

kell különböztetni mint Atyát, Fiút és Szentlelket, úgy, hogy az Atya a Fiút

öröktől fogva nemzette, a Fiú kibeszélhetetlen módon született, a Szentlélek pedig

mindkettőjüktől származik, mégpedig öröktől fogva, és mindkettővel együtt

imádandó. Tehát nincs három Isten, hanem három egylényegű, egyaránt örökkévaló

és egyenlő, akik létmódjukra nézve különböznek, és sorrendben egyik a

másikat megelőzi, de minden egyenlőtlenség nélkül. Mert természet és lényeg

tekintetében annyira együvé tartoznak, hogy Isten egy, s az Atya, a Fiú és a

Szentlélek isteni lényege azonos. A Szentírás ugyanis a személyek világos megkülönböztetését

tanítja nekünk, midőn az angyal a szent szűzhöz egyebek között

így szól: A Szent Lélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged,

ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának (Luk 1,35). Krisztus keresztelésekor

is mennyei szózat hallatszott Krisztus felől, ezt mondván: Ez amaz én

szerelmes Fiam (Mát 3,17). A Szentlélek is megjelent galamb képében (Ján

1,32). És amikor maga az Úr elrendelte a keresztelést, megparancsolta, hogy az

Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében kereszteljenek (Mát 28,19). Az

evangéliumban más helyen is így szólt: A Szent Lélek, akit az én nevemben küld

az Atya (Ján 14,26). Másutt ezt mondta: Midőn pedig eljő majd a Vigasztaló,

akit én küldök nektek, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot

(Ján 15,26). Egyszóval, elfogadjuk az Apostoli Hitvallást, amely az igaz hitet

tanítja nekünk.

3. Eretnekségek. Elítéljük tehát a zsidókat és a mohamedánokat, valamint

a szentséges és imádandó Szentháromság összes káromlóit. Hasonlóképpen elvetünk

minden eretnekséget és mindazokat az eretnekeket, akik azt tanítják, hogy a

Fiú és a Szentlélek csak névleg Isten, hogy a Szentháromságban van valami teremtett

és szolgáló, vagy a másiknak alárendelt, végül, hogy van benne valami

egyenlőtlen, nagyobb vagy kisebb, testi vagy testileg kiábrázolt, magatartásra és

akaratra nézve különböző, vagy akár elegyített, akár magában álló dolog, mintha

a Fiú és a Szentlélek az egy Atya Isten állapotai és tulajdonságai volnának: mi-

10

ként a monarchiánusok, noetiánusok, Praxeász, patripassziánusok, Szabelliosz,

Szamoszatai (Paulosz), Aetiosz, Makedoniosz, az antropomorfiták, Arius és hasonlók

vélekedtek.

IV. A bálványok,

azaz Istennek, Krisztusnak és a szenteknek képmásai

1. Isten képmásai. Mivel Isten láthatatlan lélek és végtelen valóság, semmiféle

művészettel vagy képmással nem ábrázolható ki, ezért Isten képeit a

Szentírás alapján bátran nevezhetjük merő hazugságnak. Ennélfogva nemcsak a

pogányok bálványait, hanem a keresztyének képeit is elvetjük.

2. Krisztus képmásai. Mert bár Krisztus emberi természetet öltött magára,

ezt nem azért cselekedte, hogy mintát nyújtson a szobrászoknak és a festőknek.

Nem azért jött, hogy a törvényt és a prófétákat eltörölje (Mát 5,17), a törvény és

a próféták pedig tiltják a képeket (5Móz 4,15–18; Ézs 40,18). Azt mondta, hogy

testi jelenléte nem használ az egyháznak, de megígérte, hogy Lelkével velünk

lesz (Ján 16,7). Ki hinné tehát, hogy testének árnyéka vagy képe (2Kor 5,16)

bármit is használna a hívőknek? És mivel Lelke által bennünk marad, bizonyára

Isten temploma vagyunk (1Kor 3,15). Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal

(2Kor 6,16)?

3. A szentek képmásai. És mivel a boldog lelkek és mennyei szentek földi

életükben minden feléjük forduló tiszteletet elhárítottak, és a szobrok ellen harcoltak

(ApCsel 3,12; 14,11–18; Jel 14,7; 22,8–9), ki tartja valószínűnek azt,

hogy a mennyei szentek és angyalok kedvüket lelnék saját képmásukban, amely

előtt az emberek térdet hajtanak, fövegeiket leveszik, és a tisztelet más jeleit

nyilvánítják? Az embereket a vallásban az isteni dolgokra kell oktatni és az üdvösségre

inteni. Evégett az Úr az evangélium prédikálását parancsolta (Márk

16,15), nem pedig a festést és az avatatlanok képek általi nevelését; sákramentumokat

is szerzett, de sehol sem rendelt szobrokat.

4. Az avatatlanok szentírása. Egyébként bármerre tekintsünk is, szemünkbe

ötlenek Isten élő és igazi teremtményei, amelyek, ha kellőképpen megfigyeljük,

sokkal hatékonyabban megindítják a szemlélőt, mint az emberek valamennyi

hiábavaló, mozdulatlan, erőtelen és élettelen képmása és festménye.

Ezekről igazán mondotta a próféta: Szemeik vannak, de nem látnak stb. (Zsolt

115,4–7)

5. Lactantius. Azért helyeseljük Lactantius ókori író véleményét, aki így

szólt: „Kétségtelen, hogy semmi vallás nincs ott, ahol képek vannak“ (Divinarum

institutionum libri VII. – Isteni tanítások hét könyve 2, 22).

6. Epiphaniosz és Hieronymus. Állítjuk, hogy Epiphaniosz püspök is helyesen

járt el, aki mikor a templom ajtajánál olyan függönyt talált, amelyre

Krisztusnak vagy valamely szentnek képét festették, elszakította és eldobta azt.

A Szentírás tekintélyével ellenkezőnek látta ugyanis, hogy Krisztus egyházában

11

ember képmása függjön. Ezért megparancsolta, hogy ezután Krisztus egyházában

a mi vallásunkkal ellenkező ilyenféle függönyöket ne aggassanak fel, sőt inkább

távolítsák el ezt a Krisztus egyházához és a hívő néphez méltatlan botránkoztatást.

Ezenkívül helyeseljük Augustinusnak a véleményét is: „Ne legyen a

mi vallásunk emberi alkotások tisztelete. Mert többet érnek azoknál maguk a

művészek, akik ilyeneket készítenek: mégsem tartozunk őket tisztelni” (De vera

religione — Az igaz vallás 55).

V. Isten imádása, tisztelete és segítségül hívása

az egyedüli közbenjáró Jézus Krisztus által

1. Egyedül Istent kell imádni és tisztelni. Tanítjuk, hogy csak az igaz Istent

kell imádni és tisztelni. Ebben a tiszteletben senkit sem részesítünk az Úr

parancsa szerint: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj (Mát 4,10).

Bizonyos, hogy minden próféta igen keményen ostorozta Izrael népét, valahányszor

idegen isteneket és nem csak az egy igaz Istent imádta és tisztelte. Tanítjuk

azért, hogy Istent úgy kell imádni, ahogy ő maga tanított erre bennünket, tudniillik

lélekben és igazságban (Ján 4,23–24), nem valamely babonasággal, hanem

tiszta szívvel és az ő Igéje szerint, nehogy egykor így szóljon hozzánk: kicsoda

kívánta ezt a ti kezeitekből (Ézs 66,1–2; Jer 7,1–7)? Mert Pál is így szól: Isten

embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék (Ap-

Csel 17,25).

2. Egyedül csak Istent kell segítségül hívni, az egy Krisztus közbenjárásával.

Egyedül őt hívjuk segítségül életünk minden válságában és viszontagságában,

mégpedig a mi egyetlen közbenjárónk és szószólónk, Jézus Krisztus

által. Isten ugyanis világosan megparancsolta nekünk: Hívj segítségül engem a

nyomorúság idején, és megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem (Zsolt

50,15). Az Úr kegyesen meg is ígérte nekünk: Amit csak kérni fogtok az Atyától,

megadja néktek (Ján 16,23). Ugyanígy: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik

megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztallak titeket (Mát 11,28).

És minthogy meg van írva: Mi módon hívják azért segítségül azt, akiben nem

hisznek? (Róm 10,14), mi egyedül Istenben hiszünk, egyedül őt hívjuk segítségül,

mégpedig Krisztus által. Mert azt mondja az apostol: egy az Isten, egy a

közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus (1Tim 2,5).

Ugyanígy: ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus

(1Ján 2,1).

3. A szenteket nem kell imádni, tisztelni és segítségül hívni. Ezért a dicsőült

mennyei lakókat vagy szenteket nem imádjuk, nem tiszteljük, segítségül sem

hívjuk, és nem ismerjük el őket szószólóinknak és közbenjáróinknak az Atya

előtt a mennyben. Elegendő ugyanis nekünk Isten és a közbenjáró Krisztus. Az

egyedül Istent és az ő Fiát megillető tiszteletben másokat nem részesítünk, mert

világosan megmondotta: dicsőségemet másnak nem adom (Ézs 42,8). Péter is

12

ezt mondta: nem adatott az emberek között ... más név, mely által kellene nekünk

megtartatnunk, hanem csak a Krisztus neve (ApCsel 4,12). Akiknek ez a

név hit által teljesen elegendő, Krisztuson kívül nem keresnek semmit.

4. A szenteknek járó és adandó tisztelet. Mindazáltal a szenteket nem vetjük

meg, és nem vélekedünk róluk tiszteletlenül. Elismerjük ugyanis, hogy ők

Krisztus élő tagjai, Isten barátai, akik a testet és a világot dicsőségesen legyőzték.

Szeretjük tehát őket mint testvéreinket, és tiszteljük is, de nem valamiféle

istentisztelettel, hanem a róluk való tiszteletteljes vélekedéssel és illő dicsérettel.

Követjük is őket, mert mint hitüknek és erényüknek utánzói és az örök üdvösségnek

részestársai, forró vágyakozással és óhajtással kívánunk együtt örökké

Istennel lakozni és velük együtt Krisztusban örvendezni. E tekintetben helyeseljük

Augustinus véleményét: „Ne legyen a mi vallásunk emberi alkotások tisztelete.

Mert ha kegyesen éltek, akkor nem kívánnak ilyen tiszteletet, hanem arra

hárítják azt, aki által megvilágosítva örvendeznek azon, hogy mi is szolgatársai

vagyunk az ő érdemének. Tisztelni kell tehát őket példájuk követésével, de nem

kell imádni őket vallásos tisztelettel” stb. (De vera religione – Az igaz vallás

55).

5. A szentek ereklyéi. Még kevésbé hisszük, hogy a szentek ereklyéit

imádnunk vagy tisztelnünk kellene. A régi szentek azt tartották, hogy eléggé

megbecsülték halottaikat, ha tetemeiket tisztességesen elföldelték, miután lelkük

a mennybe szállott. Az ősök erényeit, tanítását és hitét tartották legnemesebb

ereklyéiknek. A holtak dicséretével ezeket ajánlották, és maguk is ezeket törekedtek

kiábrázolni földi életükben.

6. Egyedül Isten nevére kell esküdni. A régiek csak az egy Jahve Isten nevére

esküdtek, amint ezt az isteni törvény parancsolja. Minthogy ez megtiltotta

az idegen istenek nevére való esküvést (5Móz 10,20; 2Móz 23,13), nem esküszünk

a szentekre sem. Elvetjük tehát mindezekben azt a tanítást, mely a menynyei

szenteknek a kelleténél többet tulajdonít.

VI. Isten gondviselése

1. Isten gondviselése igazgat mindent. Hisszük, hogy a bölcs, örökkévaló

és mindenható Isten gondviselése tart fenn és igazgat mindent égen, földön és

valamennyi teremtményben. Dávid is erről tesz bizonyságot: Felmagasztaltatott

az Úr minden pogány nép felett; dicsősége túl van az egeken. Kicsoda hasonló

az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, aki a magasságban lakozik, aki magát megalázva

tekint szét a mennyen és földön (Zsolt 113, 4–6)? Másutt pedig így szól: Járásomra

és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen

sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram (Zsolt 139,3–4). Pál is bizonyságot

tesz, mondván: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,28), őtőle, őáltala

és őreá nézve vannak mindenek (Róm 11,36). Tehát nagyon helyesen és a

Szentírás szerint jelentette ki Augustinus a De agone christianorum (A keresz-

13

tyének harca) 8. fejezetében: „az Úr mondotta: Nemde két verebecskét meg lehet

venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata

nélkül (Mát 10,29)!” E szavaival azt akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy „az

emberileg legcsekélyebbnek tartott dolgokat is az Úr mindenhatósága igazgatja.

Mert úgy szól az igazság, hogy az ég madarait is ő táplálja, a mező liliomait is ő

ruházza; fejünk hajszálairól is azt mondja, hogy számon vannak tartva” stb.

(Mát 6,26–34; 10,30).

2. Az epikureusok. Elítéljük tehát az Isten gondviselését tagadó epikureusokat,

akik káromlólag azt mondják, hogy Isten távoli égi tájakon lakik és

sem ránk, sem a mi dolgainkra nem tekint és nem ügyel. Elítélte ezeket Dávid

is, a királyi próféta, mondván: Uram, meddig még, meddig örvendeznek még a

hitetlenek? Ezt mondják: Nem látja az Úr, és nem veszi észre a Jákob Istene!

Eszméljetek, ti bolondok a nép között! És ti balgatagok, mikor tértek eszetekre:

aki a fület plántálta, avagy nem hall-é? És aki a szemet formálta, avagy nem láté?

(Zsolt 94,7–9)

3. Az eszközöket nem kell megvetni. Ugyanakkor nem vetjük meg és nem

tekintjük haszontalanoknak azokat az eszközöket, amelyek által az isteni gondviselés

működik, hanem azt tanítjuk, hogy ezekhez csak annyira kell alkalmazkodnunk,

amennyire azt nekünk Isten Igéje ajánlja. Ezért helytelenítjük azoknak

vakmerő beszédét, akik így szólnak: ha mindent Isten gondviselése intéz, bizonyára

haszontalanok a mi próbálkozásaink. Elég, ha ráhagyunk mindent az isteni

gondviselés igazgatására, és nem szükséges, hogy ezentúl bármivel is törődjünk,

vagy bármit is tegyünk. Mert bár Pál apostol tudta, hogy annak az Istennek a

gondviselésével hajózik, aki maga mondotta neki: Rómában is bizonyságot kell

tenned (ApCsel 23,11); aki ezenfelül megígérte: egy lélek sem vész el közületek,

senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről (ApCsel 27,22.34), mégis amikor

a hajósok menekülésre gondoltak, Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz:

Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok (ApCsel 27,31).

Mert Isten, aki bármely dolognak meghatározta a végét, mind a kezdetről, mind

az eszközökről rendelkezett, amelyekkel azt véghez lehet vinni. A pogányok a

dolgokat a vaksorsnak és a bizonytalan véletlennek tulajdonítják. Jakab viszont

nem akarja, hogy ezt mondjuk: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és kalmárkodunk,

hanem hozzáteszi: Holott ezt kellene mondanotok: ha az Úr akarja

és élünk, ím ezt vagy amazt fogjuk cselekedni (Jak 4,13.15). Augustinus is így

szól: „Mindaz, ami a természetben a balgatagok szemében véletlennek látszik,

csakis az ő igéje által történik: mert semmi sem lesz az ő parancsolata

nélkül” (Enarrationes in Psalmos – A Zsoltárok magyarázata 148). Így szerencsés

véletlennek látszott, hogy Saul, atyja szamarait keresve, Sámuel prófétával

találkozott, de az Úr már előbb megmondotta a prófétának: Holnap küldök hozzád

egy embert a Benjámin földjéről (1Sám 9,16).

14

VII. A mindenség teremtése, az angyalok, az ördög és az ember

1. Isten teremtett mindent. A jó és mindenható Isten örökkévaló Igéje által

teremtett mindent, láthatókat és láthatatlanokat egyaránt, és azokat örökkévaló

Szentlelkével meg is tartja, amint erről bizonyságot tesz Dávid, mondván: Az Úr

szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük (Zsolt 33,6).

Mindaz pedig, amit Isten teremtett, ahogy az Írás mondja, igen jó volt, s az ember

javára és használatára teremtetett. Mindezekről azt mondjuk, hogy egyetlen

kezdetre vezethetők vissza.

2. A manicheusok és a markioniták. Elítéljük tehát a manicheusokat és a

markionitákat, akik hitetlenül azt koholták, hogy a jónak és a rossznak két önálló

valósága és természete van, és hogy két ősok és két egymással ellentétben álló

Isten létezik: egy jó meg egy gonosz.

3. Az angyalok és az ördögök. Valamennyi teremtmény közül kiválnak az

angyalok és az ördögök. Az angyalokról kijelenti a Szentírás: Aki a szeleket teszi

követeivé, a lángoló tüzet szolgáivá (Zsolt 104,4). Hasonlóképpen: Avagy

nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni

fogják az üdvösséget (Zsid 1,14)? Az Úr Jézus maga tesz bizonyságot az ördögről,

mondván: Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban,

mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert

hazug és hazugság atyja (Ján 8,44). Tanítjuk tehát, hogy az angyalok közül

egyesek megmaradtak az engedelmességben s Isten és az emberek hűséges szolgálatára

rendeltettek, mások azonban önhibájukból elbuktak és romlásba zuhantak,

s minden jónak és a hívőknek ellenségei lettek stb.

4. Az ember. Az emberről pedig azt mondja az Írás, hogy kezdetben jónak

teremtetett, Isten képére és hasonlatosságára; hogy Isten őt a Paradicsomba helyezte,

és mindent neki rendelt alá (1Móz 2). Ezt énekli meg Dávid nagyszerűen

a 8. zsoltárban. Ezenfelül adott neki házastársat, és megáldotta őket. Valljuk pedig,

hogy az ember egy személyben két különböző valóságból áll, úgymint halhatatlan

lélekből, mely a testtől elválva nem alszik el, nem vész el, és halandó

testből, mely azonban az utolsó ítéletkor halottaiból fel fog támadni, hogy azután

az egész ember örökre életben vagy örökre halálban maradjon.2

5. Eretnekségek. Elítélünk mindenkit, aki kigúnyolja vagy körmönfont érvelésekkel

kétségbe vonja a lélek halhatatlanságát, vagy azt állítja, hogy a lélek

alszik vagy része Istennek. Egyszóval elítéljük mindazokat, akik a természetről,

az angyalokról, az ördögről és az emberről másképpen vélekednek, mint ahogy

nekünk a Szentírás Krisztus apostoli egyházában tanítja.

2 Ezt az utóbbi mondatot zsinatunk teológiai bizottsága átírni javasolja: „Valljuk, hogy a

halandó ember test és lélek. Ez a test-lélek ember azonban az utolsó ítéletkor halottaiból fel

fog támadni, hogy azután örökre életben vagy örökre halálban maradjon.”

15

VIII. Az ember bűnesete, a bűn és a bűn oka

1. Az ember bűnesete. Kezdetben Isten az embert a maga képére, valóságos

igazságban és szentségben, jónak és igaznak teremtette, de az ember a

kígyó ösztönzésére, saját hibájából a jóságtól és igazságtól elszakadva a bűn, a

halál és különféle nyomorúságok martaléka lett. És amilyen lett a bűneset folytán,

olyanok mindazok, akik tőle származnak, tudniillik a bűn, a halál és különféle

nyomorúságok martalékai.

2. A bűn. A bűnön pedig az embernek azt a veleszületett és első szüleinktől

mindnyájunkra átszármazott vagy továbbterjedt romlottságát értjük,

amely miatt gonosz kívánságokba merülve, a jótól elfordulva és minden gonoszra

hajolva, mindenféle gonoszsággal, Isten iránt bizalmatlansággal és gyűlölettel

eltelve magunktól semmi jót nem tehetünk, még csak nem is gondolhatunk. Sőt,

amint egyre szaporodnak az esztendeink, Isten törvénye ellen való gonosz gondolatainkkal,

beszédeinkkel és tetteinkkel rossz fához illő romlott gyümölcsöket

termünk (Mát 12,33–37). Ezért érdemünk szerint Isten haragjára rászolgálva,

igazságos büntetései alá vagyunk vetve, sőt Isten el is taszított volna magától

mindannyiunkat, ha a Szabadító Krisztus vissza nem vitt volna minket.

3. A halál. A halálon nemcsak a testi halált értjük, amelyet bűneinkért

egyszer mindnyájunknak el kell szenvednünk, hanem azokat az örökkévaló büntetéseket

is, amelyek bűneinkért és romlottságunkért kijárnak nekünk. Mert az

apostol ezt mondja: holtak valánk a mi vétkeink és bűneink miatt, és természet

szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is: de az Isten gazdag lévén irgalmasságban,

minket, akik meg voltunk halva a vétek miatt, megelevenített együtt a

Krisztussal (Ef 2,1–5). Továbbá: Miképpen egy ember által jött be a világba a

bűn és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy

mindenek vétkeztek (Róm 5,12).

4. Az eredendő bűn, a cselekedeti bűnök. Elismerjük, hogy minden emberben

van eredendő bűn; elismerjük, hogy minden más ebből származó bűn valóban

bűn, és annak is mondjuk, nevezzék azt akár halálos, akár bocsánatos bűnnek,

akár úgynevezett Szentlélek elleni bűnnek, amely soha nem nyer bocsánatot

(Márk 3,29; 1Ján 5,16). Valljuk azt is, hogy a bűnök nem egyenlők, hanem némelyek

súlyosabbak, mint mások, noha a romlottság és hitetlenség ugyanazon

forrásából erednek. Amint az Úr mondotta: Könnyebb lesz Sodoma földének

dolga, mint annak a városnak, amely az evangélium Igéjét visszautasítja (Mát

10,14–15; 11,20–24).

5. Eretnekségek. Elítéljük tehát azokat, akik mást tanítanak, elsősorban

Pelagiust és a pelagiánusokat a Jovinianus követőivel együtt, akik, mint a sztoikusok,

minden bűnt egyenlőnek tartottak. Erre nézve mindenben egyetértünk

Augustinusszal, aki a maga felfogását a Szentírásból merítette.

6. Isten nem szerzője a bűnnek. Mennyiben mondható, hogy ő megkeményít?

Elítéljük ezenkívül Florinust és Blastust, akik ellen Iraeneus is írt, és

mindazokat, akik szerint Isten a bűn szerzője, mert világosan meg van írva: Nem

16

olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél; gyűlölsz te minden bűnt

cselekedőt, elveszted, akik hazugságot szólnak (Zsolt 5,5). És másutt: Mikor az

ördög hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja (Ján

8,44). Bennünk is elég vétek és rosszaság van, semmi szükség sincs arra, hogy

Isten öntsön belénk új vagy nagyobb gonoszságot. Ezért amikor azt mondja a

Szentírás, hogy Isten megkeményít, megvakít és hamis gondolkodásra átad valakit,

az úgy értendő, hogy Isten ezt igazságos ítéletként cselekszi, mint igaz bíró

és büntető. Végül néhányszor azt olvassuk, vagy úgy látjuk a Szentírásból, hogy

Isten valami rosszat cselekszik. Ezt nem azért mondja a Szentírás, mintha nem

az ember tenné a rosszat, hanem azért, mert Isten engedi és igaz ítéletből nem

akadályozza azt meg, pedig ha akarta volna, megakadályozhatta volna. Vagy

azért engedi, hogy az emberek gonoszságát jóra használja fel, mint József testvéreinek

bűnét; vagy pedig azért, mert úgy igazgatja a bűnöket, hogy a megengedett

határon túl ne törjenek és ne garázdálkodjanak. Augustinus ezt mondja az

Enchiridon ad Laurentium (Kézikönyv Laurentius számára) című munkájában:

„Csodálatos és kibeszélhetetlen módon nincsen akaratán kívül az sem, ami az ő

akarata ellen történik. Mert nem történnék meg, ha nem engedné, hogy megtörténjék.

Bizonyára nem is akaratlanul engedi meg, hanem akarva. És jó létére

nem is engedné, hogy a rossz megtörténjék, ha mindenható létére nem tudná a

rosszat jóra fordítani”. Ezek az ő szavai (109. fejezet).

7. Kíváncsiskodó kérdések. Egyéb kérdéseket, mint például azt, hogy Isten

akarta-e Ádám bukását, késztette-e a bukásra, miért nem akadályozta meg a

bűnesetet? – meg a hasonlókat a kíváncsiskodó kérdések közé soroljuk; ha csak

az eretnekek és más okvetetlenkedő emberek pimaszsága arra nem kényszerít,

hogy Isten igéjéből ezeket is megmagyarázzuk, amint azt gyakran tették az egyház

kegyes tanítói. Az Úr ugyanis megtiltotta, hogy az ember egyék a tiltott gyümölcsből,

és a törvényszegést megbüntette. Bármi történjék is, nem lehet rossz,

ha Isten gondviselésére, akaratára és hatalmára tekintünk, de rossz, ha a Sátán és

a mi Isten akaratával ellenkező akaratunkat nézzük.

IX. Az ember szabad akarata és képességei

Ebben a kérdésben, mely az egyházban mindig sok vitát szült, azt tanítjuk,

hogy az emberek háromféle állapotát és helyzetét kell tekintetbe venni.

1. Milyen volt az ember a bűneset előtt? Először, hogy milyen volt az ember

a bűneset előtt, tudniillik igaz és szabad, aki mind a jóban megmaradhatott,

mind a rosszra elhajolhatott. De a rosszra hajlott, és így mind magát, mind az

egész emberiséget bűnbe és halálba sodorta, amint előbb mondottuk.

2. Milyen volt az ember a bűneset után? Ezután azt kell tekintetbe venni,

hogy milyen volt az ember a bűneset után. Nem vétetett el ugyan értelme és akarata,

nem is változott teljesen kővé vagy fatuskóvá, de előbbi tulajdonságai anynyira

megváltoztak és meggyengültek benne, hogy többé nem képes arra, amire

17

képes volt a bűneset előtt. Értelme elhomályosult, akarata pedig szabad akaratból

szolgaivá lett, mert a bűnnek szolgál; nem akaratlanul, hanem akarva. Hiszen

valamit nem akaratlanul tenni annyit jelent, mint akarni.

3. Az ember önként cselekszi a rosszat. Tehát ami a rosszat, vagyis a bűnt

illeti, az ember nem Istentől vagy az ördögtől kényszerítve, hanem önként cselekszi

azt, és ennyiben teljesen szabad akarata van. Ha pedig – amint gyakran

látni – Isten az ember leggonoszabb cselekedetei és tervei véghezvitelét meggátolja,

ezzel még nem szűnt meg az embernek a rosszra való szabadsága, mert Isten

a maga hatalmával azt hiúsítja meg, amit az ember egyébként szabadon elhatározott.

Mint ahogy József testvérei szabadon határozzák el József elpusztítását,

de nem tehetik meg, mert Isten másként látta jónak.

4. Az ember magától nem képes a jóra. A jót és az erényeket illetően pedig

az ember értelme önmagától nem ítél helyesen Isten dolgairól. Az evangéliumi

és apostoli Szentírás ugyanis mindenkitől, aki üdvözülni akar, újjászületést

kíván. Ezért az Ádámtól való első születés nem használ nekünk az üdvösségre

nézve. Pál apostol szerint érzéki ember nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait

stb. (1Kor 2,14) Ugyanő másutt tagadja, hogy önmagunktól alkalmasak volnánk

valami jót gondolni (2Kor 3,5). Ismeretes, hogy az akarat vezére az ész,

vagyis az értelem, de mert a vezér vak, világos, hogy mire jut az akarat. Ennélfogva

a még újjá nem született embernek nincs semmi szabad akarata a jóra,

nincs semmi ereje a jó véghezvitelére. Az Úr így szól az evangéliumban: Bizony

mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek (Ján

8,34). Pál apostol szerint pedig a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen,

minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti (Róm

8,7).

5. A tudományokra való képesség. Egyébként a bűnbe esett emberből a

földi dolgokra vonatkozó értelmi képesség nem hiányzik teljesen. Isten ugyanis

az ő irgalmasságából meghagyta a szellemi képességet, bár az ugyan távol áll attól,

amely a bűneset előtt volt az emberben. Isten parancsolja, hogy elménket kiműveljük,

s egyúttal talentumokat és előmenetelt is ad hozzá. És nyilvánvaló,

hogy a tudományokban Isten áldása nélkül semmire sem jutunk. A Szentírás Istentől

származtat minden tudományt. Még a pogányok is leleményes isteneikre

vezették vissza a tudományok eredetét.

6. Milyenek az újjászületett emberek képességei, és hogyan lehet szabad

akaratuk? Végül meg kell vizsgálnunk, hogy az újjászületetteknek van-e szabad

akaratuk és milyen határig? Az újjászületésben a Szentlélek megvilágosítja az

értelmet, hogy Isten titkait és akaratát megértse. Az akaratot pedig a Szentlélek

nemcsak megváltoztatja, hanem fel is ruházza képességekkel, hogy önként akarja

és tehesse a jót (Róm 8,1–9). Ha ezt nem fogadnánk el, megtagadnók a keresztyén

szabadságot, és behoznók a törvény alatti szolgaságot. A próféta szerint

is így szól Isten: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom

be (Jer 31,33; Ez 36,26–27). Az Úr is ezt mondja az evangéliumban: Ha a Fiú

megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Ján 8,36). Pál is így szól a fi-

18

lippiekhez: mert néktek adatott a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek

őbenne, hanem hogy szenvedjetek is őérette (Fil 1,29). Továbbá: meg lévén

győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak

napjáig (Fil 1,6). Valamint: Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind

az akarást, mind a munkálást jó kedvéből (Fil 2,13).

7. Az újjászületettek cselekvőleg működnek, nem csak szenvedőleg. Úgy

véljük azonban, hogy itt két dolgot kell szem előtt tartani. Először azt, hogy az

újjászületettek a jó választásában nemcsak szenvedőleg vesznek részt, hanem

cselekvőleg is. Ugyanis Isten indítja őket arra, hogy saját maguk cselekedjék azt,

amit cselekszenek. Helyesen említi azért Augustinus, hogy Istent a mi segítőnknek

mondja a Szentírás. Márpedig csak annak lehet segíteni, aki tesz valamit. A

manicheusok megfosztották az embert minden cselekvéstől, és mintegy kővé s

fatuskóvá tették.

8. Az újjászületettekben erőtelen a szabad akarat. Másodszor szem előtt

kell tartani, hogy az újjászületettekben megmarad az erőtelenség. Mivel ugyanis

bennünk lakozik a bűn, és a test életünk végéig a Lélek ellen törekedik, az újjászületettek

nem tudják akadálytalanul véghezvinni azt, amit elhatároztak. Ezt az

apostol megerősíti a Róm 7-ben és Gal 5-ben. Szabad akaratunk tehát erőtelen

az ó ember és a velünk született emberi romlottság élethossziglan bennünk levő

maradványai miatt. Minthogy pedig a test erői és az ó ember maradványai nem

olyan hathatósak, hogy teljesen kiolthatnák a Lélek munkáját, ezért a hívek szabadnak

mondhatók, de csak úgy, ha megismerik erőtelenségüket, és semmit sem

kérkednek szabad akaratukkal. A hívő léleknek ugyanis mindig figyelembe kell

vennie azt, amit Augustinus olyan gyakran hangoztat az apostol nyomán: Mid

van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha

nem kaptad volna?” (1Kor 4,7) Ezekhez járul, hogy amit elhatároztunk, nem

teljesül azonnal, mert a dolgok kimenetele Isten kezében van. Ezért kéri Pál az

Urat, hogy tegye szerencséssé az ő útját (Róm 1,10). Már csak ez okból is erőtelen

a szabad akarat.

9. A külső dolgokban szabadok vagyunk. Egyébként senki sem tagadja,

hogy külső dolgokban mind az újjászületett, mind az újjá nem született embernek

van szabad akarata. Mert az embernek más élőlényekkel (melyeknél nem

alábbvaló) közös az a tulajdonsága, hogy egyes dolgokat akar, másokat nem

akar. Szólhat vagy hallgathat, elmehet hazulról vagy otthon maradhat stb. Ámde

itt is mindig figyelembe kell vennünk Isten hatalmát; ennek tulajdonítható, hogy

Bálám nem juthatott el oda, ahova akart (4Móz 24), s a templomból visszatérő

Zakariás nem tudott megszólalni, amikor akart (Luk 1).

10. Eretnekségek. Ebben a kérdésben elítéljük a manicheusokat, akik tagadják,

hogy a jó emberben szabad akarat következménye a gonosz. Elítéljük a

pelagiánusokat is, akik azt mondják, hogy a megromlott embernek elegendő szabad

akarata van a jó cselekvésére. Mindkettőjüket megcáfolja a Szentírás, amely

az előbbiekhez így szól: Isten az embert igaznak teremtette (Préd 7,29), az utób-

19

biaknak pedig ezt mondja: Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok

lesztek (Ján 8,36).

X. Isten eleve elrendelése és a szentek kiválasztása

1. Isten választott ki bennünket kegyelemből. Isten szabadon és ingyen kegyelméből,

tekintet nélkül az emberekre, öröktől fogva elrendelte vagy kiválasztotta

a szenteket, akiket Krisztusban üdvözíteni akar, ahogy az apostol mondja:

Isten magának kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt (Ef 1,4). Továbbá:

Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink

szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk a

Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak,

Jézus Krisztusnak megjelenése által (2Tim 1,9–11).

2. Krisztusban vagyunk kiválasztottak vagy eleve elrendeltek. Isten tehát

nem közvetlenül, de nem is valamely érdemünkért, hanem Krisztusban és Krisztusért

választott ki minket, úgyhogy akik hit által Krisztusba oltattak, egyszersmind

kiválasztottak is. Az elvetettek pedig azok, akik Krisztuson kívül vannak,

az apostol mondása szerint: Kísértsétek meg magatokat, ha hitben vagytok-é?

Magatokat próbáljátok meg, avagy nem ismeritek-é magatokat, hogy a Jézus

Krisztus bennetek van? Kivévén ha méltatlanok vagytok (2Kor 13,5).

3. Meghatározott célra választott ki bennünket. Végül Isten a szenteket

Krisztusban bizonyos célra választotta ki, melyet így fejez ki az apostol: Kiválasztott

minket őbenne, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek őelőtte szeretet

által. Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus

által az ő akaratának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására

(Ef 1,4–6).

4. Legyünk jó reménységgel mindenki felől. Bár Isten tudja, hogy kik az

övéi, s valahol említés is történik a választottak kevés számáról, legyünk jó reménységgel

mindenki felől, és találomra senkit se soroljunk az elveszettek közé.

Pál határozottan ezt mondja a filippieknek: hálát adok mindegyiketekért (szól

pedig az egész filippi gyülekezetről), mivelhogy részt vettetek az evangélium

ügyében, meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot,

elvégzi; aminthogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindegyiketek felől

(Fil 1,3–7).

5. Vajon kevesen vannak a választottak? És amikor Luk 13 szerint megkérdezték

az Urat: Avagy kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? – válaszul nem

azt mondta az Úr, hogy kevesen vagy sokan fognak megtartatni vagy elveszni,

hanem inkább arra buzdít, hogy ki-ki igyekezzék bemenni a szoros kapun. Mintha

azt mondotta volna: Nem a ti dolgotok ezekről kíváncsian tudakozódni, hanem

inkább arra törekedjetek, hogy a keskeny úton a mennybe jussatok.

6. Mit kell elítélnünk ebben a kérdésben. Ezért nem helyeseljük némelyek

istentelen beszédét, akik azt mondják: kevesen vannak a választottak, és mivel

20

nem biztos, hogy én is ama kevesek közé tartozom, nem fosztom meg magam az

élet élvezetétől. Mások így szólnak: Ha Isten eleve kiválasztott, akkor semmi

sem tart vissza a már bizonyosan eldöntött üdvösségtől, bármit is cselekszem.

Ha pedig az elvetettek közé tartozom, semmiféle hit vagy bűnbánat sem segít

rajtam, hiszen Isten végzését nem lehet megváltoztatni. Így tehát hiábavaló minden

tanítás, intés. Az ilyenek ellen harcol az apostolnak ez a kijelentése: Az Úr

szolgája legyen tanításra alkalmas, aki szelíden fenyíti meg az ellenszegülőket,

ha talán adna nékik Isten megtérést az igazság megismerésére, és felocsúdnának

az ördög tőréből, foglyokká tétetvén az Úr szolgája által az Isten akaratára

(2Tim 2,24–26).

7. Nem hiábavalók az intelmek, mert az üdvösség a kiválasztás dolga. De

bono perseverantiae (Az állhatatosság ajándéka) című munkája 14. és következő

fejezeteiben Augustinus is rámutatott arra, hogy mind a szabad kiválasztás és

eleve elrendelés kegyelmét, mind az üdvösséges intéseket és tanításokat egyaránt

hirdetni kell.

8. Kiválasztottak vagyunk-e? Nem értünk tehát egyet azokkal, akik Krisztuson

kívül kérdezik: vajon öröktől fogva kiválasztottak-e, és mit határozott rólunk

Isten öröktől fogva. Mert meg kell hallgatnunk az evangélium prédikálását,

hinnünk kell annak, és ne kételkedjünk abban, hogy ha hiszünk és Krisztusban

vagyunk, akkor kiválasztottak vagyunk. Az Atya ugyanis az ő eleve elrendelésének

örök végzését Krisztusban tette számunkra nyilvánvalóvá, ahogy azt az

imént az apostol nyomán kifejtettem (2Tim 1,9–11). Mindenekelőtt azt kell tehát

tanítanunk és megfontolnunk, hogy milyen nagy az Atya irántunk való szeretete,

amelyet Krisztusban jelentett ki nekünk. Arra kell hallgatnunk, mit hirdet nekünk

maga az Úr napról napra az evangéliumban, mondván: Jöjjetek énhozzám

mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztallak

titeket (Mát 11,28). Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta,

hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Ján 3,16).

Valamint: A ti mennyei Atyátok nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek

közül (Mát 18,14). Krisztus legyen tehát az a tükör, amelyben eleve elrendelésünket

szemléljük. Elég világos és szilárd bizonyságunk lesz arról, hogy be vagyunk

írva az élet könyvébe, ha közösségünk van Krisztussal, és ő igaz hit által

a miénk, mi pedig az övéi vagyunk.

9. A predestináció kísértése. Az eleve elrendelés kísértésében, amelynél

alig van más veszedelmesebb, vigasztaljon minket az, hogy Isten ígéretei egyetemesen

szólnak a hívőknek, mert maga mondja: Kérjetek és megadatik néktek.

Mert aki kér, mind kap (Luk 11,9–13). Továbbá az, hogy Isten egyetemes anyaszentegyházával

így imádkozunk: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, és hogy a

keresztség által Krisztus testébe oltattunk be, s az egyházban gyakran tápláltattunk

az ő testével és vérével az örök életre. Így megerősítve Pál apostol tanítása

szerint az a mi dolgunk, hogy félelemmel és rettegéssel vigyük véghez a mi üdvösségünket

(Fil 2,12).

21

XI. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember,

a világ egyetlen megváltója

1. Krisztus valóságos Isten. Hisszük és tanítjuk, hogy az Atya Jézus Krisztust,

Isten Fiát, a mi Urunkat öröktől fogva eleve elhatározta és elrendelte a világ

megváltójául. Hisszük azt is, hogy ő nem csak akkor született, amikor szűz Máriából

testet öltött, nem csak a világ fundamentumának letétele előtt, hanem

minden örökkévalóság előtt, mégpedig az Atyától, kibeszélhetetlen módon. Mert

Ézsaiás azt mondotta: Az ő nemzetségét pedig kicsoda sorolja el? (Ézs 53,8; Ap-

Csel 8,33) Mikeás pedig ezt: Az ő származása eleitől fogva, öröktől fogva van

(Mik 5,2). János is azt mondotta az evangéliumban: Kezdetben vala az Ige, és az

Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige (Ján 1,1). Ennélfogva a Fiú istensége

szerint egyenlő és egylényegű az Atyával, valóságos Isten (Fil 2,11), mégpedig

nem névlegesen, nem fiúvá fogadás révén, sem valamilyen megtiszteltetés folytán,

hanem lényege és természete szerint, amint ugyancsak János apostol mondotta:

Ez az igaz Isten és az örök élet (1Ján 5,20). Pál is így szól: A Fiút tette

mindenek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az ő dicsőségének visszatükröződése

és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a

mindenséget (Zsid 1,2–3). Maga az Úr is ezt mondta az evangéliumban: Te dicsőíts

meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad

a világ létele előtt (Ján 17,5). Az evangéliumban másutt is olvasható: meg

akarták ölni őt a zsidók, mivel az Istent saját atyjának mondotta, egyenlővé tévén

magát az Istennel (Ján 5,18).

2. Eretnekségek. Megvetjük tehát Ariusnak és minden ariánusnak Isten

Fia elleni hitetlen tanítását, különösen pedig a spanyol Servet Mihálynak és minden

követőjének káromlásait, amelyeket Isten Fia ellen a Sátán mintegy a pokolból

hozott elő általuk s vakmerőn és hitetlenül terjeszt a világban.

3. Krisztus valóságos ember, akinek valóságos teste van. Hisszük és tanítjuk,

hogy az örök Istennek ugyanez az örökkévaló Fia embernek fiává is lett,

Ábrahám és Dávid magvából; nem férfi nemzéséből, mint Ebion mondotta, hanem

a Szentlélektől fogantatott a legtisztább módon, és a mindenkor3 szűz Máriától

született, amint azt nekünk pontosan elmagyarázza az evangéliumi történet

(Mát 1). Pál apostol is ezt mondja: nem angyalokat karolt fel, hanem az Ábrahám

magvát (Zsid 2,16). János apostol szintén így szól: Valamely lélek nem

vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől (1Ján 4,3). Tehát

Krisztus teste nem volt sem látszólagos, sem mennyből aláhozott test, mint

ahogy Valentinosz és Markion képzelődött róla.

4. Krisztusban értelmes lélek volt. A mi Urunk Jézus Krisztus lelke nem

volt érzékelés és értelem nélküli, ahogy Apollinarisz vélekedett, sem a teste lélek

nélkül való, miként Eunomiosz tanította, hanem értelmes lelke és érző teste

3 Bullinger még elfogadta, ma elutasítjuk az örökké jelzőt. A római egyház azt tartja, hogy

Mária a szülés előtt, a szülés alatt és a szülés után semper virgo maradt, ezért tagadják,

hogy Jézusnak testvérei voltak. Ezzel szemben lásd Mát 12,46-ot és 13,55–56-ot!

22

volt, amely érzékek által szenvedésének idején valóságos fájdalmakat állott ki,

amint erről maga is bizonyságot tett, mondván: szomorú az én lelkem mindhalálig

(Mát 26,38), és: most az én lelkem háborog (Ján 12,27).

5. Két természet van Krisztusban. Elismerjük tehát, hogy ugyanazon egy

Urunkban, Jézus Krisztusban két természet vagy lényeg van: isteni és emberi

(Zsid 2,5–10). Azt mondjuk, hogy ezek úgy kapcsolódtak vagy egyesültek, hogy

egymást el nem nyelték, egymásba nem olvadtak és össze nem elegyedtek, hanem

a két természet sajátosságai egy személyben egyesülve vagy összekapcsolódva

épségben megmaradtak.

6. Nem két Krisztus van, hanem egy. Tehát egy Úr Krisztust imádunk,

nem kettőt; egyet, mondom, aki valóságos Isten és valóságos ember, aki isteni

természete szerint az Atyával egylényegű, emberi természete szerint pedig velünk

emberekkel, és hozzánk mindenben hasonló, kivéve a bűnt (Zsid 4,15).

7. Eretnekségek. Elvetjük tehát a nesztoriánusok tanítását, amely az egy

Krisztusból kettőt csinál és személyének egységét felbontja. Hasonlóképpen teljességgel

kárhoztatjuk Eutükhész és a monotheléták vagy monofiziták őrültségét,

akik az emberi természet sajátosságát eltörlik.

8. Krisztus isteni természete nem szenvedett, sem emberi természete nincs

jelen mindenütt. Tehát semmiképpen nem tanítjuk, hogy Krisztusban az isteni

természet szenvedett, vagy hogy Krisztus emberi természete még mindig ezen a

világon van, sőt azt sem, hogy mindenütt jelenvaló. Azt sem véljük, nem is tanítjuk,

hogy Krisztus testének valósága a megdicsőüléstől kezdve megszűnt

vagy megistenült, mégpedig úgy, hogy testi-lelki sajátosságait levetkőzte, és teljesen

isteni természetté vált, és csupán egylényegűvé lett.

9. Eretnekségek. Ezért egyáltalán nem helyeseljük és nem fogadjuk el

Schwenckfeld és a hozzá hasonló fecsegők szellemességeit és az erre vonatkozó

bonyolult, homályos és önmaguknak ellentmondó fejtegetéseit, és nem vagyunk

schwenckfeldiánusok.

10. Valósággal szenvedett a mi Urunk. Továbbá hisszük, hogy a mi Urunk

Jézus Krisztus valósággal, testileg szenvedett és halt meg érettünk, amint Péter

mondja (1Pét 4,1). Megvetjük az Úr szenvedését gyalázó jakobitáknak és az öszszes

törököknek istentelen őrültségét. De azért nem tagadjuk, hogy a dicsőség

Ura is – amint Pál apostol mondja (1Kor 2,8) – megfeszíttetett érettünk.

11. Communicatio idiomatum. Mert kegyelettel és tisztelettel elfogadjuk

és alkalmazzuk a tulajdonságok közösségének (communicatio idiomatum) tanát,

amelyet a Szentírásból merítettünk, és amelyet az egész régi egyház is felhasznált

az egymásnak látszólag ellentmondó szentírási helyek magyarázására és

egyeztetésére.

12. Krisztus valóságos feltámadása. Hisszük és tanítjuk, hogy a mi Urunk

Jézus Krisztus abban a valóságos testében támadt fel halottaiból, amelyben megfeszíttetett

és meghalt. Eltemettetett teste helyett nem más támadt fel, lelki alakot

sem vett fel teste helyett, hanem megtartotta valóságos testét. Amikor tehát

tanítványai úgy vélték, hogy az Úr lelkét látják, megmutatta nekik a szögek és

23

sebek helyeit kezén és lábán, mondván: Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat,

hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem és lássatok, mert a léleknek

nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van (Luk 24,39).

13. Krisztus valóságos mennybemenetele. Hisszük, hogy a mi Urunk Jézus

Krisztus ugyanebben a testben ment fel a minden látható egek fölé, a legfelső

mennybe, Isten és a boldog lelkek lakóhelyébe, az Atya Isten jobbjára. Bár ez az

Isten dicsőségében és fenségében való egyenlő részesedést jelenti, mégis meghatározott

helyet is értünk rajta, amelyről az Úr az evangéliumban ezt mondja: Elmegyek,

hogy helyet készítsek néktek (Ján 14,2). Péter apostol is ezt mondja:

Krisztust az égnek kell magába fogadnia mind az időkig, amíg újjáteremtetnek

mindenek (ApCsel 3,21).

Ő maga jön majd vissza a mennyekből ítéletre, akkor, amikor a legjobban

elhatalmasodik a világon a bűn, és az Antikrisztus, az igaz vallást megrontva,

babonasággal és hitetlenséggel áraszt el mindent s vérrel meg tűzzel kegyetlenül

pusztítja az egyházat (Dán 11). Krisztus el fog jönni, hogy övéit megszabadítsa.

Eljövetelével megsemmisíti az Antikrisztust, ítélni fog eleveneket és holtakat

(ApCsel 17,31). A halottak is feltámadnak (1Thessz 4,14–17), és akik azon a napon

(amelyet egy teremtett lélek sem ismer Márk 13,32) még életben lesznek,

egy szempillantás alatt elváltoznak, a hívek pedig mindnyájan Krisztus elé ragadtatnak

az egekbe, hogy onnan vele együtt menjenek a boldog hajlékokba,

örök életre (1Kor 15,51–53). A hitetlenek, vagyis az istentelenek pedig leszállnak

az ördögökkel a pokolba, hogy örökké égjenek és gyötrelmeiktől soha meg

ne szabaduljanak (Mát 25,46).

14. Eretnekségek. Elvetjük tehát azokat, akik a test valóságos feltámadását

tagadják, vagy akik Jeruzsálemi Jánossal együtt – aki ellen Hieronymus is írt –

helytelenül vélekednek a megdicsőült testekről. Elítéljük azokat is, akik szerint

egykor mind az ördögök, mind a hitetlenek üdvözülni fognak és büntetésüknek

vége lesz. Mert világosan kijelentette az Úr: Az ő férgük meg nem hal és tüzük

el nem aluszik (Márk 9,48). Elítéljük továbbá a zsidók ábrándjait, miszerint az

ítélet napja előtt aranykor lesz a földön, és a kegyesek – hitetlen ellenségeiket legyőzve

– elfoglalják a világ országait. Ezzel szemben az evangéliumi igazság

(Mát 24 és 25, valamint Luk 18) és az apostoli tanítás (2Thessz 2 és 2Tim 3 és

4) egészen mást ad elő.

15. Krisztus halálának és feltámadásának gyümölcsei. A mi Urunk szenvedésével,

halálával és mindazzal, amit testben való eljövetelétől kezdve érettünk

cselekedett és elviselt, a mennyei Atyát minden hívő iránt kiengesztelte, a

bűnt eltörölte, a halált meggyőzte, a kárhozatot és a poklot megsemmisítette, halottaiból

való feltámadásával pedig az életet és a halhatatlanságot visszahozta és

helyreállította. Mert ő a mi igazságunk, életünk és feltámadásunk, egyszóval

minden hívő teljessége és váltsága, üdvössége és túláradó gazdagsága (Róm

4,25, 10,4; 1Kor 1,30; Ján 6,33–35, 11,25–26) Mert az apostol így szól: tetszett

az Atyának, hogy őbenne lakozzék az egész teljesség. És: őbenne vagyok beteljesedve

(Kol 1,19, 2,9–10).

24

16. Jézus Krisztus a világ egyetlen Megváltója, igaz és várt Messiása. Tanítjuk

és hisszük ugyanis, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az emberiségnek, sőt

az egész világnak egyetlen és örök megtartója, akiben hit által tartattak meg

mindazok, akik a törvény előtt, a törvény alatt és az evangélium alatt üdvözültek,

és akik a világ végéig még üdvözülni fognak. Mert maga az Úr mondja az

evangéliumban: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan

hág be, tolvaj az és rabló. Én vagyok a juhoknak ajtaja (Ján 10,1.7). Ugyanennek

az evangéliumnak más helyén: Ábrahám látta az én napomat és örült (Ján 8,56).

Péter apostol is ezt mondja: Nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem adatott

emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.

Hisszük, hogy az Úr Jézus Krisztus kegyelme által tartatunk meg, mint a

mi atyáink is (ApCsel 4,12, 10,43, 15,11). Mert Pál is ezt mondja: a mi atyáink

mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak

a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig Krisztus volt (1Kor

10,3–4). Ezért olvassuk Jánosnál is azt, hogy Krisztus az a Bárány, aki megöletett,

a világ alapítása óta4 (Jel 13,8). Keresztelő János is bizonyságot tett arról,

hogy Krisztus az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit (Ján 1,29).

Azért teljes szívvel és szájjal valljuk, hogy Jézus Krisztus a világ egyetlen megváltója

és üdvözítője, királya és főpapja, amaz egyedül áldott, igaz és várt Messiása,

akit a törvény minden példázata és a próféták jövendölései előre kiábrázoltak

és megígértek, Isten pedig nekünk ajándékozott és küldött, hogy többé

senki mást ne várjunk; nincs is egyéb hátra, mint hogy mindnyájan Krisztusnak

tulajdonítsunk minden dicsőséget, benne higgyünk és egyedül benne nyugodjunk

meg, az életnek minden más oltalmát megvetve és eldobva. Mert Isten kegyelméből

kiestek, és Krisztus semmit sem használ azoknak, akik bármi másban

keresik üdvösségüket és nem egyedül Krisztusban.

17. Elfogadjuk az első négy zsinat hitvallásait. És hogy kevés szóval sokat

mondjunk erről, tiszta szívvel hisszük, szabadon és bátran valljuk mindazt, amit

a régiek a mi Urunk Jézus Krisztus testté lételének titkáról a Szentírásban megállapítottak

és a Niceában, Konstantinápolyban, Efézusban és Kalcedonban tartott

első négy és legnevezetesebb zsinat hitvallásaiban és végzéseiben, valamint

Athanasius hitvallásában és minden ezekhez hasonló hitvallásban összefoglaltak.

18. Eretnekségek. Elítélünk mindent, ami ezekkel ellenkezik. Ily módon

sértetlenül és épségben megőrizzük az igaz és egyetemes keresztyén hitet, tudván,

hogy az említett hitvallásokban nincs semmi, ami ne egyeznék meg Isten

igéjével és ne szolgálná az igaz hit magyarázatát.

4 Jézus Krisztus nemcsak egyedüli üdvözítő, hanem öröktől fogva rendelt üdvözítő. Ezt Jel

13,8 csak a régebbi bibliafordítások szerint („öröktől fogva megöletett Bárány”)

tanúsíthatta, az új fordítás („hogy imádja őt mindenki, akinek neve nincs beírva a

megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta”) szerint már nem.

25

XII. Isten törvénye

1. Isten törvénye mutatja meg nekünk Isten akaratát. Tanítjuk, hogy Isten

törvénye mutatja meg nekünk Isten akaratát: mit akar tőlünk vagy mit tilt meg

nekünk, mi a jó és igazságos vagy mi a rossz és igazságtalan. Valljuk tehát,

hogy a törvény jó és szent.

2. A természeti törvény. Mózes két táblára írt törvénye. Ezt a törvényt Isten

ujja előbb az emberek szívébe írta (Róm 2,15), és ezt nevezzük a természet

törvényének. Később pedig felírta Mózes két táblájára, majd Mózes könyveiben

bővebben kifejtette (2Móz 20,1–17; 5Móz 5,6–21). Az áttekinthetőség kedvéért

ez utóbbit felosztjuk erkölcsi törvényre, amely magában foglalja a két kőtáblára

írt és a Mózes könyveiben kifejtett tízparancsolatot; szertartási törvényre, amely

szertartásokról és Isten tiszteletéről intézkedett; valamint polgári törvényre,

amely politikai és gazdasági kérdésekről szól.

3. A törvény teljes és tökéletes. Hisszük, hogy Istennek ez a törvénye maradéktalanul

közli velünk Isten teljes akaratát és az élet minden területén szükséges

összes parancsolatát. Egyébként ugyanis nem tiltotta volna meg az Úr, hogy

ehhez a törvényhez bármit is hozzátegyünk vagy elvegyünk belőle; nem parancsolta

volna, hogy egyenesen aszerint járjunk és attól se jobbra, se balra el ne

hajoljunk (5Móz 4,2, 12,32).

4. Miért adatott a törvény? Tanítjuk, hogy ez a törvény nem azért adatott

az embernek, hogy annak megtartása által igazuljunk meg, hanem inkább azért,

hogy annak tükrében gyarlóságunkat, bűnünket és kárhozatunkat megismerjük,

és a magunk erejében nem bízva, hitben Krisztushoz forduljunk. Nyíltan megmondja

ugyanis az apostol: A törvény haragot nemz. És: A bűn ismerete a törvény

által vagyon (Róm 4,15, 3,20). És: Ha olyan törvény adatott volna, amely

képes megigazítani vagy megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság.

De az írás (tudniillik a törvény) mindent bűn alá rekesztett, hogy az ígéret Jézus

Krisztusban való hitből adassék a hívőknek. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő

mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg (Gal 3,21–26).

5. Az ember nem tölti be a törvényt. Egyetlen ember sem tehetett, nem is

tehet eleget Isten törvényének, és azt be nem töltheti a testünkben lakozó és utolsó

leheletünkig megmaradó erőtlenség miatt. Mert az apostol ezt mondja: ami a

törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát

elbocsátván a bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a

testben (Róm 8,3). Krisztus a törvény vége és helyettünk betöltötte azt (Róm

10,4). Ezért ahogy a törvény átkát elszenvedve átokká lett miérettünk (Gal 3,13),

ugyanúgy közli is velünk hit által az ő törvénybetöltését, és Isten nekünk tulajdonítja

az ő igazságát és engedelmességét.

6. Mennyiben töröltetett el a törvény? Tehát csak annyiban töröltetett el

Isten törvénye, hogy többé nem kárhoztat minket és Isten haragját nem vonja

ránk. Ugyanis kegyelem alatt vagyunk és nem törvény alatt (Róm 6,14). Különben

is Krisztus betöltötte a törvény minden példázatát. Ezért amikor eljött ő, a

26

valóság, az árnyékok megszűntek, hogy immár Krisztusban mienk legyen mind

az igazság, mind a teljesség. Ám azért a törvényt kevélyen el nem vetjük. Megemlékezünk

ugyanis az Úr szavairól: Nem jöttem, hogy eltöröljem a törvényt és

a prófétákat, hanem inkább hogy betöltsem (Mát 5,17). Tudjuk, hogy a törvény

adja elénk, melyek a jó és rossz cselekedetek. Tudjuk, hogy a szentírásbeli törvény,

ha az evangélium által magyarázzuk, hasznos az egyháznak, és ezért annak

olvasását az egyházban nem szabad megszüntetni. Igaz ugyan, hogy Mózes

orcáját lepel takarta, de az apostol azt mondja, hogy a leplet Krisztus veszi el és

semmisíti meg.

7. Eretnekségek. Elítéljük mindazt, amit a régi és az új eretnekek Isten törvénye

ellen tanítottak.

XIII. Jézus Krisztus evangéliuma,

az ígéretek, a lélek és a betű

1. A régieknek is voltak evangéliumi ígéretei. Az evangéliumot szembe

szoktuk állítani a törvénnyel, mert a törvény haragot nemz (Róm 4,15) és átkot

mond, az evangélium pedig kegyelmet és áldást hirdet. János is ezt mondja: A

törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által

lett (Ján 1,17). De azért egészen bizonyos, hogy azok, akik a törvény előtt és a

törvény alatt éltek, nem voltak teljesen híjával az evangéliumnak. Mert jeles ígéreteket

kaptak, mint például: az asszony magva a kígyó fejére tapos (1Móz

3,15); megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei (1Móz 22,18);

nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, míg eljő Siló (1Móz 49,10); prófétát támaszt

néked az Úr a te atyádfiai közül (5Móz 18,15; ApCsel 3,22) stb.

2. Kétféle ígéret. Azt is elismerjük, hogy az atyák, éppen úgy, mint mi,

kétféle ígéretet kaptak. Némelyek jelenvaló, vagyis földi dolgokra tartoztak, például

Kánaán földjére és a győzelmekre. Ilyenek ma a mindennapi kenyérre vonatkozó

ígéretek. Mások pedig mennyei és örökkévaló dolgokra vonatkoztak és

vonatkoznak ma is, mint amilyen az isteni kegyelem, a bűnbocsánat és az örök

élet a Jézus Krisztusban való hit által.

3. Az atyák nemcsak testi, hanem lelki ígéreteket is kaptak. A régiek nemcsak

külső, azaz földi, hanem lelki és mennyei ígéreteket is nyertek Krisztusban.

Mert Péter így szól: az üdvösség felől tudakozódtak és nyomozódtak a próféták,

akik az irántunk való kegyelem felől jövendöltek (1Pt 1,10). Ezért Pál apostol is

azt mondja, hogy az evangéliumot Isten eleve megígérte az ő prófétái által a

szent írásokban (Róm 1,2). Ebből világosan kitűnik, hogy a régiek nem voltak

teljesen híjával minden evangéliumnak.

4. Mi az evangélium? Bár a prófétai írásokban a mi atyáink is birtokába

jutottak az evangéliumnak, amelynek révén hit által a Krisztusban való üdvösséget

is elnyerték, mégis szűkebb értelemben azt az örvendetes és boldog hírt nevezzük

evangéliumnak, amelyet először Keresztelő János, azután maga az Úr

27

Krisztus, majd pedig az ő apostolai és az apostolok utódai hirdettek a világnak:

Isten immár beteljesítette azt, amit a világ kezdete óta megígért, elküldvén, sőt

nekünk ajándékozván az ő egyszülött Fiát, és őbenne a megbékélést az Atyával,

a bűnbocsánatot, mindennek teljességét és az örök életet. Ezért joggal nevezzük

evangéliumnak a négy evangélista által leírt történetet, amely kifejti, hogyan lettek

meg mindezek, és hogyan teljesítette ezeket Krisztus, valamint hogy a hívek

számára minden teljesség őbenne van. Ugyanígy méltán nevezhető evangéliumi

tudománynak az apostoli igehirdetés és írás, amelyben az apostolok azt adják

elő, mi módon adta nekünk az Atya az ő Fiát és benne mindent, ami az életre és

üdvösségre szükséges. Ha e tudomány tiszta és igaz, ezt a szép nevet ma sem veszíti

el.

5. A lélek és a betű. Az evangéliumnak ezt a hirdetését az apostol léleknek

és a lélek szolgálatának nevezi, mert a megvilágosító Szentlélek teszi hathatóssá

és élővé hit által a hívek fülében, sőt szívében. A betű, melyet szembe szoktak

állítani a Lélekkel, csupa külső dolgot jelöl, de leginkább a törvény tudományát,

amelyhez ha nem járul Lélek és hit, a nem élő hittel a hívők lelkében haragot

nemz és bűnt gerjeszt. Emiatt az apostol a halál szolgálatának is nevezi. Erre vonatkozik

az apostol mondása: a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít (2Kor

3,6).

6. Eretnekségek. Álapostolok is hirdették a törvény hozzáelegyítésével

megrontott evangéliumot, mintha Krisztus törvény nélkül nem tarthatna meg.

Ilyenek voltak az ebioniták, akik az eretnek Ebiontól származtak, és a nazarénusok,

akiket hajdan minaeusoknak is hívtak. Mi, akik tisztán hirdetjük az evangéliumot,

és azt tanítjuk, hogy a hívők egyedül a Lélek által és nem a törvény által

igazulnak meg, ezeket mind elítéljük. Erről a dologról a megigazítás cím alatt

nemsokára bővebben is szólunk.

7. Az evangéliumi tudomány nem új, hanem nagyon régi. Bár az evangéliumi

tudomány, amikor először hirdette azt Krisztus, újnak látszott a farizeusok

törvénytanításához képest – amint Jeremiás is új szövetségről jövendölt –, valójában

nem csak régi volt, és még mindig az, hanem a világ legrégibb tudománya

(noha a pápisták ma is újnak mondják az általuk már elfogadott tanításhoz képest).

Isten ugyanis öröktől fogva eleve elhatározta, hogy a világot Krisztus által

tartja meg, és hogy ezt az ő végzését és örök tanácsát az evangélium által jelenti

ki a világnak (2Tim 1,9–11). Ebből világosan kitűnik, hogy az evangéliumi vallás

és tanítás a legrégibb mindazok között, amelyek valaha voltak, vannak és

lesznek. Ezért mondjuk, hogy szégyenletesen tévelyegnek és Isten örök tanácsához

méltatlan dolgokat beszélnek mindazok, akik azt állítják, hogy az evangéliumi

tanítás olyan vallás, amely csak napjainkban keletkezett és alig harminc éves.

Rájuk illik Ézsaiás próféta ama mondása: Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak

mondják és a jót gonosznak, akik a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé

teszik, és teszik a keserűt édessé s az édest keserűvé (Ézs 5,20).

28

XIV. Az ember bűnbánata és megtérése

Az evangéliummal szorosan összefügg a bűnbánatról szóló tanítás. Ezt

mondja ugyanis az Úr az evangéliumban: Így kell prédikáltatnia az én nevemben

a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok között (Luk 24,47).

1. Mi a bűnbánat? Bűnbánaton először a bűnös emberben a léleknek azt a

megváltozását értjük, amelyet az evangélium igéje és a Szentlélek ébreszt igaz

hit által, amelyben a bűnös ember rögtön felismeri vele született romlottságát és

minden bűnét, amelyekért Isten igéje vádolja őt; másodszor: azok miatt szíve

szerint bánkódik, azokat – harmadszor – Isten színe előtt nemcsak megsiratja és

szégyenkezve őszintén bevallja, hanem felháborodva meg is utálja; negyedszer:

immár komoly szándéka lévén megjavulni és állhatatosan törekedni az ártatlanságra

és erényekre, ezekben élete minden hátralevő napján gyakorolja magát.

2. A bűnbánat Istenhez való őszinte odafordulás. Az igaz bűnbánat pedig

Istenhez és minden jóhoz való őszinte odafordulás, az ördögtől és minden rossztól

való állhatatos elfordulás.

3. 1. A bűnbánat Isten ajándéka. Azt pedig világosan elmondjuk, hogy a

bűnbánat kizárólag Isten ajándéka és nem a mi erőnk munkája. Azt parancsolja

ugyanis az apostol, hogy a hű szolga szorgalmasan tanítsa az igazságnak ellenszegülőket,

ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére

(2Tim 2,25).

4. 2. Bánkódik az elkövetett bűnök miatt. Az evangéliumbeli bűnös nő, aki

könnyeivel öntözte az Úr lábát, és Péter, aki Urának megtagadása miatt keservesen

sírt (Luk 7,38, 22,62), világosan mutatják, milyennek kell lennie a bűnbánó

léleknek, aki komolyan elsiratja elkövetett bűneit.

5. 3. Megvallja bűneit Istennek. A tékozló fiú és a farizeussal szembeállított

evangéliumbeli vámszedő igen alkalmas példát adott nekünk arra, hogyan

valljuk meg bűneinket Isten előtt. Amaz így szólt: Atyám, vétkeztem az ég

ellen és teellened, és nem vagyok méltó, hogy a te fiadnak hívjanak; tégy engem

olyanná, mint a te béreseid közül egy (Luk 15,18–21). A vámszedő pedig még a

szemeit sem akarja az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Istenem,

légy irgalmas nékem, bűnösnek (Luk 18,13). Nem kételkedünk, hogy Isten kegyelmébe

fogadta őket. Mert János apostol is ezt mondja: Ha megvalljuk bűneinket,

hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden

hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt és az ő

Igéje nincsen mibennünk (1Ján 1,9–10).

6. A papnak tett bűnvallás és feloldozás. Hisszük, hogy elegendő az egyedül

Isten színe előtt elmondott őszinte bűnvallás, akár magánosan történik Isten

és a bűnös ember között, akár nyilvánosan, a templomban elmondott közös bűnvallásként.

Nem szükséges a bűnbocsánat elnyeréséhez, hogy bárki a pap fülébe

gyónja meg bűneit és cserébe a pap kézrátétele mellett hallja meg a feloldozást,

mert erre nézve a Szentírásban sem parancsot, sem példát nem találunk. Erről tanúskodik

Dávid, mondván: Vétkeimet bevallám néked, bűnömet el nem fedez-

29

tem. Azt mondtam: bevallom hamisságomat az Úrnak – és te elvetted bűneimnek

terhét (Zsolt 32,5). De az Úr is, amikor minket imádkozni és bűneinket megvallani

tanított, azt mondotta: Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a

mennyekben ... bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk

azoknak, akik ellenünk vétkeztek (Mát 6,12). Szükséges tehát, hogy Istennek, a

mi Atyánknak valljuk meg bűneinket, és felebarátunkkal, ha őt megbántottuk,

béküljünk ki. A bűnvallásnak erről a fajtájáról szólva mondja Jakab apostol:

Valljátok meg bűneiteket egymásnak (Jak 5,16). Ha pedig valaki bűneinek terhe

alatt roskadozva, vagy kísértéseinek útvesztőiben tévelyegve négyszemközt tanácsot,

útbaigazítást és vigasztalást szeretne kérni vagy az egyház szolgájától,

vagy más, Isten törvényében jártas testvérétől, azt nem helytelenítjük. Ugyanígy

a legnagyobb mértékben helyeseljük a templomban és az istentiszteleten elhangzó

(imént már említett) általános és nyilvános bűnvallás gyakorlatát, mert ez a

Szentírással megegyezik.

7. A mennyek országának kulcsai. Isten országának kulcsairól, amelyeket

az Úr adott át az apostoloknak, sokan bámulatos dolgokat fecsegnek, és ezekből

kardokat, lándzsákat, királyi pálcákat és koronákat, valamint nagy birodalmak,

sőt testek és lelkek feletti teljes hatalmat kovácsolnak. Mi egyszerűen az Úr igéje

szerint ítélve azt mondjuk, hogy minden törvényesen elhívott szolga megkapta

és gyakorolja a „kulcsokat”, vagyis „a kulcsok hatalmát”, amikor az evangéliumot

hirdeti, azaz a gondjaira bízott népet tanítja, buzdítja, vigasztalja és

feddi, a fegyelemben pedig megtartja.

8. Kinyitni és bezárni. Mert így nyitják meg a mennyek országát az engedelmesek

előtt és zárják be az engedetlenek előtt. Ezeket a kulcsokat ígérte az

Úr az apostoloknak (Mát 16,19), és meg is adta (Ján 20,23; Márk 16,15–16; Luk

24,46–47), amikor elküldte a tanítványokat és megparancsolta nekik, hogy az

egész világon hirdessék az evangéliumot és bocsássák meg a bűnöket.

9. A békéltetés szolgálata. A korinthusiakhoz írott levelében az apostol azt

mondja, hogy az Úr szolgáira bízta a békéltetés szolgálatát (2Kor 5,18–21), és

mindjárt meg is magyarázza, miben áll az, amikor a békéltetés igéjének vagy tudományának

nevezi. E szavait még jobban megvilágítja hozzátéve: Krisztus

szolgái az ő nevében járnak követségben, mintha maga Isten buzdítaná a szolgák

által a népeket, hogy béküljenek meg Istennel, tudniillik hitbeli engedelmesség

által. Tehát akkor gyakorolják a „kulcsok hatalmát”, amikor hitre és bűnbánatra

intenek.

10. Krisztus szolgái bocsátják meg a bűnöket. Így békéltetik meg az embereket

Istennel, így bocsátják meg a bűnöket, így nyitják meg a mennyek országát

és vezetik be oda a hívőket; nagy különbség van közöttük és azok között,

akikről az evangéliumban ezt mondja az Úr: Jaj nektek, törvénytudók! mert elvettétek

a tudományok kulcsát, ti magatok nem mentetek be, és akik be akartak

menni, azokat meggátoltátok (Luk 11,52).

11. Hogyan oldoznak fel a lelkipásztorok? Tehát akkor oldoznak fel helyesen

és hathatósan a lelkipásztorok, ha hirdetik a Krisztus evangéliumát és

30

benne a bűnök bocsánatát, amely minden egyes hívőnek ígértetik (mint ahogy

mindnyájan elnyerték a keresztséget is), és ha bizonyságot tesznek arról, hogy

ez minden egyes hívőre külön-külön vonatkozik. Nem hisszük, hogy ez a feloldozás

hatásosabb lesz azáltal, ha valakinek fülébe vagy feje fölött külön elmormolják.

Úgy véljük mégis, hogy szorgalmasan hirdetni kell az embereknek a

Krisztus vérében való bűnbocsánatot, és figyelmeztetni kell őket egyenként,

hogy rájuk vonatkozik a bűnbocsánat.

12. 4. Buzgóság az élet megújításában. Egyébként az evangéliumi példák

arra is megtanítanak, hogy milyen ébereknek és buzgóknak kell lenniük a bűnbánóknak

az új életre való törekvés során mind az óember megöldöklésében,

mind az új ember megelevenítésében. Az Úr ugyanis azt mondja a gutaütöttnek,

akit meggyógyított: Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne

legyen dolgod (Ján 5,14). A vád alól felmentett házasságtörő asszonyhoz így

szólt: Eredj el, és többé ne vétkezzél (Ján 8,11). E szavakkal bizonyára nem azt

akarta mondani, hogy az ember, míg ebben az életben él, olykor-olykor nem vétkezik,

hanem éberséget és gondos igyekezetet ajánl, hogy mindenképpen arra törekedjünk

és könyörgéseinkben kérjük Istentől: ne essünk vissza azokba a bűnökbe,

amelyekből mintegy feltámadtunk, ne győzzön le minket a test, a világ és

az ördög. A vámszedő Zákeus, amikor az Úr kegyelmébe fogadta, így kiált fel

az evangéliumban: Uram, íme, minden vagyonomnak felét a szegényeknek

adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe

(Luk 19,8). Hasonlóképpen mi is azt hirdetjük, hogy azok, akik igazán megbánták

bűneiket, nem lehetnek meg jóvátétel, irgalmasság és alamizsnálkodás nélkül.

Általában az apostol szavaival buzdítunk mindenkit: Ne uralkodjék a bűn a

ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban: se ne szánjátok

oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyveréül a bűnnek, hanem szánjátok oda magatokat

az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak

fegyveréül az Istennek (Róm 6,12–14).

13. Tévelygések. Elítéljük azért egyesek istentelen beszédét, akik az evangélium

hirdetésével visszaélve ezt mondják: könnyű megtérni Istenhez, Krisztus

minden bűnt jóvátett. Könnyű a bűnbocsánat, mit árt tehát, ha vétkezünk. Nem

kell nagyon sokat törődni a bűnbánattal stb. Állandóan tanítjuk azonban, hogy

minden bűnös szabadon járulhat Istenhez, és hogy ő megbocsátja minden hívőnek

összes bűnét, kivéve a Szentlélek elleni bűnt (Márk 3,29). Eretnekségek.

Ezért elítéljük mind a régi, mind az új novatiánusokat és katharosokat.

14. A pápai búcsú. Különösképpen a pápának a bűnbocsánatról szóló nyerészkedő

tanítását ítéljük el, és az ő szimoniája s üzérkedő búcsú-osztása ellen

Péter apostolnak ezt az ítéletét alkalmazzuk: A te pénzed veled együtt vesszen

el, mivel azt gondoltad, hogy az Istennek ajándéka pénzen megvehető. Nincsen

néked részed, sem örökséged e dologban, mert a te szíved nem igaz Isten előtt

(ApCsel 8,18–24).

15. A vezeklés. Helytelenítjük azokat is, akik úgy gondolják, hogy vezeklésükkel

önmaguk tehetnek eleget elkövetett bűneikért. Mert azt tanítjuk, hogy

31

halála vagy szenvedése által egyedül Krisztus az elégtétel, engesztelő áldozat és

jóvátétel minden bűnért (Ézs 53; 1Kor 1,30). Közben mégis, amint előbb is

mondottuk, szüntelenül sürgetjük a testiség elleni harcot. Ám ezzel mint bűnért

való elégtétellel Isten előtt kevélyen nem kérkedhetünk, hanem ezt az új engedelmességet

alázatosan teljesítjük, ahogy Isten fiaihoz illik, hálából azért a szabadításért

és teljes elégtételért, amelyet Isten Fiának halála és elégtétele által

nyertünk el.

XV. A hívők valóságos megigazítása

1. Mi a megigazítás? Az apostolnak a megigazításról szóló tanítása szerint

megigazítani annyit tesz, mint bűnöket megbocsátani, vétkességből és büntetésből

feloldozni, kegyelembe fogadni és igazzá nyilvánítani. A rómaiakhoz ugyanis

így szól az apostol: Isten az, aki megigazít, kicsoda az, aki kárhoztat (Róm

8,33–34)? Megigazítás és kárhoztatás egymással szemben áll itt. A Cselekedetek

könyvében azt mondja az apostol, hogy Krisztus által hirdettetik néktek a bűnöknek

bocsánata és mindenekből, amikből a Mózes törvénye által meg nem

igazíttathattok, ezáltal mindenki, aki hisz, megigazul (ApCsel 13,38–39). Mert a

törvényben és a prófétáknál is ezt olvassuk: Ha per támad egyesek között, és törvény

elé mennek, megítéljék őket a bírák, és adjanak igazat az igaznak, és

mondják bűnösnek a bűnöst (5Móz 25,1). Ézsaiás könyve 5. részében pedig ez

áll: Jaj azoknak, akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják (22–23)!

2. Krisztusért megigazítást nyerünk. Egészen bizonyos pedig, hogy természet

szerint mindnyájan bűnösök és hitetlenek vagyunk; Isten ítélőszéke előtt a

gonoszság reánk bizonyul, s halálra méltók vagyunk. Az ítélő Isten azonban

megigazít, azaz a bűntől és a haláltól egyedül Krisztus kegyelméért feloldoz,

minden érdemünkre vagy személyünkre való tekintet nélkül. Mi volna ugyanis

világosabb, mint amit Pál mondott: Mert mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek

az Isten dicsősége nélkül, megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban

való váltság által (Róm 3,23–26).

3. A nekünk tulajdonított igazság. Mert Krisztus magára vette és elhordozta

a világ bűneit, és eleget tett az isteni igazságnak, Isten tehát egyedül a

szenvedett és feltámadott Krisztusért tekint kegyelmesen a mi bűneinkre, és nem

rója fel nekünk azokat, hanem betudja nekünk Krisztus igazságát a miénk helyett

(2Kor 5,19–21; Róm 4,25). Így immár nemcsak bűntől tiszták, azaz szentek

vagyunk, hanem Krisztus igazságának birtokosai is, akik a bűnből, a halálból és

a kárhozatból feloldozást nyertünk, tehát igazak és az örök élet örökösei vagyunk.

Egyedül Isten igazít meg, és csak Krisztusért, úgy, hogy bűneinket nem

rója fel, de nekünk tulajdonítja Krisztus igazságát.

4. Egyedül hit által igazulunk meg. Minthogy pedig a megigazítást nem

cselekedeteink által, hanem az Isten irgalmába és Krisztusba vetett hittel nyerjük

el, az apostollal együtt tanítjuk és hisszük, hogy a bűnös ember nem a törvény-

32

ből vagy cselekedetekből, hanem egyedül a Krisztusba vetett hit által igazul

meg. Ezt mondja ugyanis az apostol: Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által

igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül (Róm 3,28). Továbbá: ha Ábrahám

cselekedetekből igazult volna meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt.

Mert mit mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az

őnéki igazságul. Annak pedig, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az

istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul (Róm 4,2–5; 1Móz

15,6). Másutt pedig ezt mondja: kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem

tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék (Ef

2,8–10). Mivel a hit fogadja el Krisztust, a mi igazságunkat, és ír mindent Isten

Krisztusban való kegyelme javára, ezért a megigazítást a hitnek tulajdonítjuk,

főképpen Krisztusért, és nem azért, mert a mi művünk, hiszen Isten ajándéka az.

5. Krisztust hit által fogadjuk el. Egyébként, hogy mi Krisztust hit által fogadjuk

el, azt sokféleképpen megmutatja az Úr, például a János evangéliuma 6.

részében, ahol hívés helyett evést mond, evés helyett pedig hívést. Mert amiképpen

evés közben eledelt veszünk magunkhoz, úgy amikor hiszünk, Krisztusban

részesedünk.

6. A megigazítás nem tulajdonítható részben Krisztusnak vagy a hitnek,

részben magunknak. Tehát a megigazítás jótéteményét nem osztjuk szét, és nem

tulajdonítjuk azt részben Isten kegyelmének vagy Krisztusnak, részben önmagunknak,

illetve szeretetünknek, cselekedeteinknek vagy érdemünknek, hanem

egyes-egyedül Isten Krisztusban való kegyelmének, a hit által. De nem is lehet

kedves Isten előtt a mi szeretetünk és cselekedetünk, ha az nem igazaktól származik,

ezért előbb kell igazzá lennünk, mint szeretnünk vagy igaz dolgokat cselekednünk.

Amint mondottuk, a Krisztusban való hit által valóban igazzá leszünk,

Isten ingyen kegyelméből, aki bűneinket nem rója fel, hanem Krisztus

igazságát és a Krisztusban való hitet tulajdonítja nekünk igazságul. Ezenkívül az

apostol e szeretetet egészen világosan a hitből származtatja, mondván: A parancsolatnak

vége pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet

(1Tim 1,5).

7. Jakab és Pál összehasonlítása. Ezért ebben a vonatkozásban nem valami

képzelt, üres vagy hallott hitről beszélünk, hanem az élő és megelevenítő hitről,

amely azért élő és azért nevezzük élőnek, mert Krisztust ragadja meg, aki

maga az élet és életet ad; ez a hit élő cselekedetek által bizonyítja meg, hogy él.

A tanításunknak nem mond ellent Jakab apostol, aki az üres és halott hitről beszél,

amellyel némelyek kérkedtek ugyan, noha nem élt bennük hit által Krisztus

(Jak 2,14–17). Ő állította azt is, hogy a cselekedetek igazítanak meg, de ezzel

nem mondott ellent Pál apostolnak (különben el kellene őt vetnünk), hanem rámutatott

arra, hogy Ábrahám a maga élő és megigazító hitéről cselekedetek által

tett bizonyságot. Ezt teszi minden hívő ember, aki mindazáltal egyedül Krisztusban

bízik, nem pedig saját cselekedeteiben. Másutt ugyanis ezt mondja az apostol:

Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most

testben élek, azt Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát

33

adta értem. Nem törlöm el az Isten kegyelmét, mert ha törvény által van az igazság,

tehát Krisztus ok nélkül halt meg (Gal 2,20–21).

XVI. A hit és a jó cselekedetek, azok jutalma és az ember érdeme

1. Mi a hit? A keresztyén hit nem vélekedés vagy emberi meggyőződés,

hanem a legszilárdabb bizalom és a lélek nyilvánvaló és állhatatos helyeslése,

általában a Szentírásban és az Apostoli Hitvallásban előadott isteni igazságnak,

sőt Istennek, a legfőbb jónak és kiváltképpen az isteni ígéretnek, valamint Krisztusnak,

minden ígéret beteljesülésének legbizonyosabb megragadása.

2. A hit Isten ajándéka. A hit pedig Isten ingyen adománya, amelyet egyedül

Isten ajándékoz kegyelemből az ő választottainak, amikor, akinek és amenynyit

ő belátása szerint akar, mégpedig a Szentlélek által, az evangélium hirdetése

és hívő imádság révén. A hit növekedése. A hit gyarapodik is, s ha ezt a növekedést

nem Isten adná, nem mondották volna az apostolok: Uram, növeljed a mi

hitünket (Luk 17,5)!

3. Mindazt, amit eddig a hitről mondottunk, előttünk így tanították az

apostolok. Pál ugyanis így szól: A hit pedig a reménylett dolgok valósága és a

nem látott dolgokról való meggyőződés (Zsid 11,1). Ugyanő ismét így szól: Istennek

valamennyi ígérete Krisztusban lett igenné és őbenne lett Ámenné (2Kor

1,20). A filippieknek ezt mondja: nékik adatott, hogy higgyenek Krisztusban

(Fil 1,29). Másutt: Isten adta kinek-kinek a hit mértékét (Róm 12,3). Viszont:

Nem mindenkié a hit (2Thessz 3,2), és nem mindenek engedelmeskednek az

evangéliumnak (Róm 10,6). Lukács is erről tesz bizonyságot: Akik csak örök

életre választattak, hivének (ApCsel 13,48). Ezért nevezi Pál is a hitet Isten választottai

hitének (Tit 1,1). Végül pedig: A hit hallásból van, a hallás pedig Isten

igéje által (Róm 10,17). Másutt gyakran parancsolja, hogy imádkozzunk a hitért.

4. A hatékony és cselekvő hit. Az apostol azt mondja, hogy a hit hatékony

és szeretet által munkálkodik (Gal 5,6). Ez nyugtatja meg a lelkiismeretet is, és

nyit szabad utat Istenhez, hogy bizalommal járuljunk hozzá s minden hasznos és

szükséges dolgot megkapjunk tőle. Ez tart meg minket abban a kötelességünkben,

amellyel Istennek és felebarátunknak tartozunk, ez erősíti meg türelmünket

a kedvünk ellenére való dolgokban, ez késztet és képesít az igaz vallástételre,

egyszóval ebből származik mindennemű jó gyümölcs és jó cselekedet.

5. A jó cselekedetekről. Azt tanítjuk ugyanis, hogy az igazán jó cselekedetek

élő hitből születnek a Szentlélek által, és azokat a hívek Isten akarata,

vagyis igéjének szabálya szerint végzik. Mert Péter apostol azt mondja: Ugyanerre

pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet,

a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet

stb. (2Pt 1,5–7). Az imént ugyanis azt mondottuk, hogy Isten törvénye,

amely az ő akarata, előírja nekünk a jó cselekedetek szabályát. Az apostol is így

szól: Ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek, hogy megtartóztassátok magato-

34

kat a tisztátalanságtól és senki meg ne rontsa és meg ne károsítsa valamely dologban

az ő atyjafiát (1Thessz 4,3–7).

6. Magunk választotta cselekedetek. Isten nem kedveli a saját tetszésünk

szerinti cselekedeteket és magatartást, amelyeket Pál magunk választotta istentiszteletnek

(„ethelothrészkia”) nevez (Kol 2,23). Ezekről mondja az Úr az evangéliumban:

Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek

embereknek parancsolatai (Mát 15,9). Helytelenítjük tehát az ilyen cselekedeteket,

viszont helyeseljük és szorgalmazzuk azokat, amelyek Isten akaratából és

parancsolatából valók.

7. A jó cselekedetek célja. Ezekre a jó cselekedetekre szükség van, de nem

azért, hogy velük az örök életet kiérdemeljük – hiszen amint az apostol mondja:

az örök élet Isten ajándéka –, de nem is fitogtatás végett, amit az Úr elítél (Mát

6,1–18), nem is nyerészkedés végett, amit szintén elítél (Mát 23), hanem Isten

dicsőségére, elhívatásunk díszére, Isten iránti hálánk megmutatására és felebarátunk

hasznára. A mi Urunk az evangéliumban ezt mondja: Úgy tündököljék a ti

világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék

a ti mennyei Atyátokat (Mát 5,16). Pál apostol is így szól: Járjatok úgy, mint

illik elhívatásotokhoz (Ef 4,1). Továbbá: Mindent, amit csak cselekesztek szóval

vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván az Istennek

és az Atyának őáltala (Kol 3,17). Ugyanő mondja: Ne nézze ki-ki a maga

hasznát, hanem mindenki a másokét is (Fil 2,4). És végül: Tanulják meg a mieink

is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elöl a szükséges hasznokra, hogy ne legyenek

gyümölcstelenek (Tit 3,14).

8. A jó cselekedeteket nem vetjük el. Bár azt tanítjuk az apostollal, hogy az

ember ingyen kegyelemből igazul meg a Krisztusban való hit által, nem pedig jó

cselekedetek által, mégsem becsüljük le vagy kárhoztatjuk a jó cselekedeteket.

Tudjuk ugyanis, hogy az ember nem azért teremtetett, és nem azért született újjá

hit által, hogy henyéljen, hanem inkább azért, hogy szüntelenül jót és hasznosat

cselekedjék. Ugyanis az evangéliumban ezt mondja az Úr: Minden jó fa jó gyümölcsöt

terem (Mát 7,17, 12,33). És ismét: Aki énbennem marad, az terem sok

gyümölcsöt (Ján 15,5). Végül az apostol így szól: Isten alkotása vagyunk, teremtetvén

általa a Krisztus Jézusban való jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített

az Isten, hogy azokban járjunk (Ef 2,10). És ismét: aki önmagát adta miérettünk,

hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen

való népet, jó cselekedetekre igyekezőt (Tit 2,14). Elítéljük tehát

mindazokat, akik a jó cselekedeteket megvetik és azt fecsegik, hogy haszontalanok

és nem kell törődni velük.

9. Nem jó cselekedetek által tartatunk meg. De amint már mondottuk, nem

gondoljuk, hogy a jó cselekedetek által tartatunk meg, s hogy nélkülük – mert

annyira szükségesek az üdvösségre – soha senki nem üdvözülhet. Ugyanis kegyelemből

és egyedül Krisztus jótéteményéből tartatunk meg. A hitből szükségképpen

származnak a jó cselekedetek, és helytelenül tulajdonítják nekik az üdvösséget,

amelyet valójában kegyelemből nyerünk el. Mert jól ismerjük az apos-

35

tolnak azt a mondását: Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem cselekedetekből:

különben a kegyelem nem volna többé kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből,

akkor nem kegyelemből, különben a cselekedet nem volna többé cselekedet

(Róm 11,6).

10. A jó cselekedetek kedvesek Istennek. Hitből származó jó cselekedeteinket

kedveli és helyesli Isten, mert Krisztusban való hitükért kedvesek előtte

azok, akik cselekszik a jót, mégpedig azt a jót, amelyet Isten kegyelméből a

Szentlélek által tesznek. Péter apostol ugyanis így szól: minden nemzetben kedves

őelőtte, aki őt féli és igazságot cselekszik (ApCsel 10,35). Pál is ezt mondja:

Nem szűnünk meg érettetek imádkozni, hogy járjatok méltóan az Úrhoz teljes

tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén (Kol 1,9–10).

11. Nem a hamis és bölcseleti, hanem az igazi erényeket tanítjuk. A hamis

vagy filozófiai erények helyett buzgón tanítjuk az igazi erényeket, a valóban jó

cselekedeteket és a keresztyén emberhez illő kötelességeket. Keményen feddjük

mindazoknak restségét és képmutatását, akik szájjal dicsérik és vallják, de erkölcseikkel

meggyalázzák az evangéliumot, eléjük tárván ebben a dologban Isten

rettenetes fenyegetését, valamint gazdag ígéreteit és bőkezű jutalmait, buzdítva,

vigasztalva és dorgálva őket.

12. Isten megjutalmazza cselekedeteinket. Isten gazdagon megjutalmazza

azokat, akik jót cselekednek, a próféták mondása szerint: tartsd vissza szádat a

sírástól, mert meglesz a te cselekedetednek jutalma (Jer 31,16; Ézs 4). Az evangéliumban

is azt mondja az Úr: Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok

bőséges a mennyekben (Mát 5,12). És aki inni ád egynek e kicsinyek közül, csak

egy pohár vizet, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát (Mát 10,42).

De azért ezt a jutalmat, melyet az Úr ad, nem az elfogadó ember érdemének, hanem

az ígéretet tevő és azt teljesítő Isten jóságának, bőkezűségének és igazmondásának

tulajdonítjuk. Az Úr, bár senkinek semmivel nem tartozik, mégis megígérte,

hogy az ő hűséges tisztelőit megjutalmazza, de ugyanakkor azt is ő adja

nekik, hogy őt tiszteljék. Egyébként még a szentek cselekedeteiben is sok Istenhez

méltatlan és tökéletben dolog található; mivel azonban Isten azokat, akik a

jót cselekszik, Krisztusért kegyelmébe fogadja és magához öleli, a nekik ígért

jutalmat is megadja. Különben a Szentírás is megfertőztetett ruhához hasonlítja

a mi igazságainkat (Ézs 64,6). Az Úr is ezt mondja az evangéliumban: Ha mindazokat

megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy haszontalan

szolgák vagyunk, mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük

(Luk 17,10).

13. Nincs emberi érdem. Habár azt mondjuk, hogy Isten megjutalmazza jó

cselekedeteinket, mégis Augustinusszal azt tanítjuk, hogy Isten bennünk nem a

mi érdemeinket, hanem a maga ajándékait koronázza meg. És ezért azt mondjuk,

hogy minden elnyert jutalom kegyelem is, és inkább kegyelem, mint jutalom,

mert ami jót cselekszünk, azt inkább Isten által, mint önmagunk által tesszük,

amint Pál is mondja: Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy

kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna (1Kor 4,7)? Ebből következteti

36

Cyprianus vértanú: semmivel sem kell dicsekednünk, mivel semmink sincsen.

Elítéljük tehát azokat, akik az emberi érdemet úgy védelmezik, hogy Isten kegyelmét

hiábavalóvá teszik.

XVII. Isten egyetemes és szent anyaszentegyháza

és az egyház egyedüli feje

1. Mindig volt és mindig lesz anyaszentegyház. Mi az egyház? Mivel Isten

kezdettől fogva azt akarta, hogy az emberek üdvözüljenek és az igazság ismeretére

eljussanak, szükségképpen mindig volt, van és a világ végéig lesz anyaszentegyház,

azaz a hívőknek a világból kihívott vagy egybegyűjtött serege,

minden szentek közössége; azoké tudniillik, akik az igaz Istent a megváltó

Krisztusban az ige és a Szentlélek által igazán megismerik és helyesen tisztelik,

valamint a Krisztus által ingyen szerzett összes javakban hittel részesednek.

2. Egy ország polgárai. Ezek mind egy ország polgárai, ugyanazon Úr és

ugyanazon törvény alatt élnek, és az összes javakban egyaránt részesülnek. Ezért

nevezte őket az apostol a szentek polgártársainak és az Isten cselédeinek (Ef

2,19), szenteknek nevezve a földön élő híveket, akiket Isten Fiának vére megszentelt

(1Kor 6,11). Bizonyára reájuk kell értenünk az Apostoli Hitvallás cikkelyét:

„Hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét.”

3. Csak egy anyaszentegyház van minden időben. És mivel egyedül csak

egy az Isten, egy a közbenjáró Isten és az emberek között, a Messiás Jézus, egy

az egész nyáj pásztora, ennek a testnek egy a feje, végül egy a Lélek, egy az üdvösség,

egy a hit, egy a testamentum vagy szövetség, szükségképpen következik,

hogy csak egy egyház van. Egyetemes egyház. Ezt pedig azért nevezzük katolikusnak,

mert egyetemes és kiterjed a világ minden részére, minden időkre, és

sem helyhez, sem időhöz nincs kötve. Elítéljük tehát a donatistákat, akik az egyházat

Afrikának nem tudom melyik szögletébe szorították. De nem értünk egyet

a római papsággal sem, amely egyedül a római egyházat kiáltja ki egyetemesnek.

4. Az egyház részei vagy megjelenési formái. Szokás ugyan az egyházat

részekre vagy megjelenési formákra osztani, de nem azért, mintha önmagában

volna megosztott és részekre szakított, hanem inkább azért, mert tagjainak sokfélesége

miatt különböző.

5. Küzdő és diadalmaskodó egyház. Mert mást tartanak küzdő egyháznak,

mást pedig diadalmaskodónak. Amaz még küzd a földön, és viaskodik a testtel,

a világgal és a világ fejedelmével, az ördöggel, a bűnnel és a halállal. Emez pedig

küzdésének jutalmát már elnyervén, összes legyőzött ellenségein diadalmaskodik

a mennyben, és ujjongva örvendez az Úr színe előtt. De azért ez a kettő

közösségben vagy kapcsolatban van egymással.

37

6. Részegyházak. A földön küzdő egyháznak mindig számos részegyháza

volt, amelyek azonban valamennyien az egyetemes Anyaszentegyház egységébe

tartoznak. Az egyház másképpen alakult a törvény előtt a pátriárkáknál, másképpen

Mózes idejében a törvény által, és másképpen alakította Krisztus az evangélium

által.

7. Két nép. Rendszerint két népről beszélünk, mégpedig az izraelitákról és

a pogányokról, vagyis azokról, akik a zsidók és a pogányok közül gyűjtettek

össze az egyházba. Testamentum is kettő van: ó és új. Az ó- és új szövetség népének

ugyanaz az egyháza. Mégis ezek a népek valamennyien egy közösséget

alkottak és alkotnak, egy üdvösségük van az egyedüli Messiásban, akiben mint

egy testnek tagjai egy fő alatt kapcsolódnak össze, mindnyájan egyazon hitben

és ugyanabban a lelki eledelben és italban részesülnek. Elismerjük azonban,

hogy a megígért és elküldött Messiásra vonatkozólag különbözők voltak az

idők, különbözők voltak a jelképek, és hogy a szertartások eltörlése után nekünk

tisztább világosság fénylik, bőségesebb ajándékokat kapunk és teljesebb a szabadságunk.

8. Az egyház az élő Isten háza. Isten Anyaszentegyházát az élő Isten házának

nevezzük, amely élő és lelki kövekből épült és mozdíthatatlan kősziklára helyeztetett,

arra a fundamentumra, melyen kívül mást senki nem vethet (1Kor

3,11). Ezért az igazság oszlopának és erősségének nevezi az apostol (1Tim

3,15).

9. Az egyház nem téved. Az egyház mindaddig nem téved, ameddig Krisztuson,

a kősziklán és a próféták meg az apostolok fundamentumán nyugszik. Viszont

nem csoda, ha téved, valahányszor elhagyja azt, aki egyedül az igazság.

10. Az egyház Krisztus menyasszonya. Az egyházat Krisztus egyedüli és

szeretett menyasszonyának is nevezzük. Az apostol ugyanis így szól: eljegyeztelek

titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtelen szüzet állítsalak a Krisztus

elé (2Kor 11,2). Az egyház juhnyáj. Ezékiel (34. rész) és János apostol (10.

rész) juhnyájnak is hívja az egyházat, egy pásztor, a Krisztus alatt. Az egyház

Krisztus teste. Az egyházat Krisztus testének is nevezzük, mert a hívők Krisztus

élő tagjai, az ő fősége alatt.

11. Az egyház feje egyedül Krisztus. A fej a test legfontosabb része,

amelyből a test életet merít, és annak szelleme kormányozza minden részét, tőle

származik mind a gyarapodás, mind a növekedés. Éppen ezért a testnek egyetlen

feje van, amely összhangban áll a testtel. Tehát az egyháznak Krisztuson kívül

nem lehet más feje. De mivel az egyház lelki test, szükséges, hogy hozzá illő lelki

feje legyen. Nem is kormányozhatja más Lélek, mint a Krisztusé. Pál apostol

is így szól: ő a feje a testnek, az egyháznak: aki a kezdet, elsőszülött a halottak

közül, hogy mindenekben ő legyen az első (Kol 1,18). Másutt ezt mondja:

Krisztus feje az egyháznak, és ugyanő megtartója a testnek (Ef 5,23). És ismét: ő

a feje az anyaszentegyháznak, mely az ő teste, teljessége őnéki, aki mindeneket

betölt mindenekkel (Ef 1,22–23). Továbbá: Mindenestől fogva növekedjünk abban,

aki a fej, a Krisztusban, akiből az egész test szép renddel egyberakatván,

38

teljesíti a testnek növekedését (Ef 4,15–16). Nem fogadjuk el tehát a római papságnak

azt a tanítását, amellyel az a maga főpapját a földön küzdő anyaszentegyház

egyetemes pásztorává, legfőbb fejévé, sőt Krisztus valóságos helytartójává

teszi, akinek – mint mondják – az egyházban teljes hatalma és legfőbb

uralma van.

12. Krisztus az egyház egyedüli pásztora. Azt tanítjuk, hogy az Úr Krisztus

egyedüli egyetemes pásztorunk és az Atya Isten előtt főpapunk, és az is marad,

és hogy az egyházban ő tölti be a főpapnak és a pásztornak minden tisztségét

a világ végezetéig. Helytartó. Ezért nem szorul helytartóra, mert helytartóra

csak a távollevőnek van szüksége, márpedig Krisztus jelen van az egyházban s

annak éltető feje. Az egyházban nincs semmiféle elsőbbség. Apostolainak és

azok utódainak pedig szigorúan megtiltotta az egyházban az elsőbbséget és az

uralkodást. Látnivaló, hogy mindenkit, aki ennek a nyilvánvaló igazságnak ellentmond

és ellenszegül, a Krisztus egyházába ezzel ellentétes kormányzatot vezet

be, azok közé kell sorolnunk, akikről Krisztus apostolai: Péter (2Pt 2,1–3) és

Pál (ApCsel 20,28–30; 2Kor 11,3–4; 2Thessz 2,3–4 és más helyeken) jövendöltek.

13. Az egyházban nincs semmiféle rendetlenség. A római fő elutasításával

azonban semmiféle rendetlenséget vagy zűrzavart nem hozunk be Krisztus egyházába,

minthogy azt tanítjuk, hogy az egyháznak az apostoloktól örökölt kormányzata

elegendő nekünk az anyaszentegyház jó rendjének megtartására. Az

egyház kezdetben sem volt fejetlen vagy rendetlen, amikor hiányzott a római fő,

akiről ma azt mondják, hogy ő tartja fenn a rendet az egyházban. A római fő inkább

a maga zsarnokságát és az egyházba behatolt romlottságot tartja fenn, s

közben az egyház igaz reformációját megakadályozza, ellenzi és teljes erejéből

irtja.

14. Pártoskodások és viszálykodások az egyházban. Szemünkre vetik,

hogy egyházainkban, mióta a római egyháztól különváltunk, sokféle viszálykodás

és pártoskodás van, s ezért nem is igazi egyházak. Mintha bizony a

római egyházban sohasem lettek volna szekták, pártoskodások és vitatkozások,

mégpedig a vallás dolgaiban, s nem is csupán az iskolákban, hanem a szószékeken,

a nép füle hallatára. Elismerjük, hogy az apostol valóban ezt mondotta: Isten

nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene (1Kor 14,33). És: Amikor

versengés és visszavonás van köztetek, vajon nem testiek vagytok-e? (1Kor

3,3) Mégsem tagadható Isten jelenléte az apostoli egyházban, és hogy az apostoli

egyház igaz egyház volt, még ha történtek is benne vitatkozások és pártoskodások.

Pál apostol ugyanis megfeddi Péter apostolt, Páltól viszont Barnabás szakad

el (Gal 2,11–13). Súlyos vita támad az antiochiai gyülekezetben azok között,

akik az egy Krisztust prédikálták, amint erről megemlékezik Lukács az

Apostolok Cselekedeteiben (15. rész). Az egyházban mindig voltak súlyos viták,

és az egyház tanítói nem csekély dolgokban is eltérő véleményen voltak, de az

egyház egyház maradt vetélkedéseik dacára is. Isten ugyanis az ő akarata szerint

39

az egyházi pártoskodásokat neve dicsőségére, az igazság kiderítésére és arra fordítja,

hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek (1Kor 11,19).

15. Az igaz egyház ismertetőjegyei. Egyébként, amint az egyházban nem

ismerünk más főt, csak Krisztust, ugyanúgy nem ismerjük el azt sem, hogy bármely

egyház igaz, amelyik önmagát igaznak kiáltja ki. Ellenben tanítjuk, hogy

az az egyház igaz, amelyben az igaz egyház ismertetőjegyei megtalálhatók.

Ide tartozik elsősorban Isten Igéjének igaz és tiszta hirdetése, amint a próféták

és apostolok könyveiben reánk maradt. Ők mind Krisztushoz vezetnek, aki

az evangéliumban így szólt: az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem

őket, és követnek engem, és én örök életet adok nekik (Ján 10,27–29). Idegent

pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját

(Ján 10,5). Az egyház Krisztust követő tagjaiban egy a hit, egy a Lélek, s

ezért csak az egy Istent imádják, egyedül őt tisztelik lélekben és igazságban,

egyedül őt szeretik teljes szívükből és minden erejükből, egyedül őt hívják segítségül

az egyetlen közbenjáró és szószóló, a Krisztus által; Krisztuson és a benne

való hiten kívül semmiféle igazságot és életet nem keresnek. Mivel Krisztust ismerik

el az egyház egyedüli fejének és fundamentumának, és erre helyeztetve

naponta megújulnak a bűnbánatban, türelemmel hordozzák a rájuk rakott keresztet.

Képmutatás nélküli szeretet köti őket Krisztus minden tagjához, és így bizonyítják,

hogy ők Krisztus tanítványai, akik megmaradnak a békesség és a szent

egység kötelékében.

Egyszersmind részesülnek a Krisztustól rendelt és az apostoloktól továbbadott

sákramentumokban, mégpedig úgy élnek velük, ahogy az Úrtól vették.

Mert mindenki előtt ismeretes az apostol ama mondása: Én az Úrtól vettem,

amit néktek előtökbe is adtam (1Kor 11,23–29).

Ezért elítéljük azokat az egyházakat, mint Krisztus igaz egyházától idegeneket,

amelyek nem olyanok, amilyennek az elmondottak szerint lenniük kellene;

akárhogyan kérkednek is püspökeik apostoli utódlásával, egységükkel és régiségükkel.

Sőt inkább azt parancsolják nekünk az apostolok, hogy a bálványimádást

és Babilont kerüljük, és ebben ne legyen részünk, hacsak nem akarunk

Isten csapásaiban is részesülni (1Kor 10,14; 1Ján 5,21; Jel 18,4; 2Kor 6,14–18).

16. Isten egyházán kívül nincs üdvösség. A Krisztus igaz egyházával való

közösséget pedig annyira becsüljük, hogy azt állítjuk: nem élhetnek Isten színe

előtt azok, akik Isten igaz egyházával nem vállalnak közösséget, hanem elszakadnak

tőle. Mert amint Noé bárkáján kívül nem volt más menekvés, amikor a

világ elpusztult az özönvízben, hisszük, hogy ugyanúgy nincs biztos üdvösség

Krisztuson kívül, aki az egyházban adja magát a választottaknak. Ezért tanítjuk

azt, hogy akik élni akarnak, nem szabad elszakadniuk Krisztus igaz egyházától.

17. Az egyház nincs a jegyekhez kötve. Ám a felsorolt jegyekkel nem szűkítjük

le annyira az egyházat, hogy kizárnók belőle akár azokat, akik a sákramentumokkal

nem élnek – nem mintha nem akarnának vagy megvetnék azokat,

hanem inkább mert elháríthatatlan okokból kénytelenek tartózkodni tőlük vagy

nélkülözni azokat –; akár azokat, akikben néha megfogyatkozik a hit, de nem al-

40

szik ki és nem szűnik meg teljesen; akár azokat, akikben gyarlóság, fogyatkozás

vagy tévelygés található. Mert tudjuk, hogy Izrael országán kívül is volt Istennek

néhány kedveltje a világban. Tudjuk, mi történt Isten népével a babiloni fogságban,

ahol áldozataikat hetven évig nélkülözték. Tudjuk, mi történt a Krisztust

megtagadó Péterrel, és mi szokott történni naponta Isten választott gyermekeivel,

akik tévelyegnek és gyarlók. Tudjuk továbbá, hogy milyenek voltak az

apostolok idejében a galaták és a korinthusiak gyülekezetei, amelyeket sok helyen

bűnnel vádol az apostol, s mégis Krisztus szent egyházának nevezi őket.

18. Néha úgy tűnik, hogy megszűnt az egyház. Sőt néha az is előfordul,

hogy Isten igaz ítéletéből Igéjének igazságát, az egyetemes hitet s az igaz istentiszteletet

annyira elhomályosulni és megromlani engedi, hogy az egyház látszólag

csaknem megszűnik, mintha többé nem is volna, miként az Illés és mások

idejében történt. De azért ilyen sötét időkben is vannak Istennek ebben a világban

igaz imádói, nem is kevesen, hanem hétezren és még többen (1Kir 19,18; Jel

7,3–8). Mert az apostol is így kiált fel: Megáll az Istennek erős fundamentuma,

melynek pecsétje ez: ismeri az Úr az övéit (2Tim 2,19). Ezért az egyház láthatatlannak

is nevezhető, nem mintha az egyházat alkotó emberek volnának láthatatlanok,

hanem mert emberi szemek elől elrejtve, csupán Isten előtt lévén ismeretes,

gyakran kivonja magát az emberi megítélés alól.

19. Nem mindnyájan tartoznak az egyházhoz, akik az egyházban vannak.

Viszont nem mindenki szent és nem mindenki élő és igaz tagja az egyháznak,

akit hozzá számláltak. Ugyanis sok a képmutató, aki színleg Isten igéjét hallgatja,

nyilvánosan él a sákramentumokkal, látszólag Istent is egyedül Krisztus által

hívja segítségül, Krisztust vallja egyetlen igazságnak, Istent tiszteli, a szeretet

szolgálatát gyakorolja, és a megpróbáltatásokban egy ideig türelemmel kitart, de

valójában hiányzik belőle a Lélek igazi megvilágosítása, a hit és a szívbéli tisztaság

mindhalálig tartó állhatatossága. Ezek végül rendszerint lelepleződnek. János

apostol ugyanis így szól: Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók,

mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna (1Ján 2,19). És miközben

kegyességet színlelnek, bár nem oda valók, mégis az egyházhoz számláltatnak,

miként a hazaárulókat is, míg le nem leplezik őket, a polgárok közé szokták

sorolni. A búza között is van konkoly vagy gyom és polyva, s az egyébként

ép testben is találhatók golyvák és daganatok, amelyek valójában betegségei és

éktelenségei a testnek, nem pedig igazi tagjai. Ezért Isten egyházát helyesen hasonlítja

Jézus a hálóhoz, amely mindenféle halat összefog, és a szántóföldhöz,

amelyen együtt nő a konkoly és a búza (Mát 13,47–48; 13,24–30). Ne ítéljünk

elhamarkodottan. Itt nagyon kell vigyáznunk arra, hogy idő előtt ne ítéljünk, s

ne próbáljuk kizárni, elvetni és kigyomlálni azokat, akiket az Úr nem akar kizárni

vagy elvetni, vagy akiket az egyház kára nélkül nem távolíthatunk el. De éberen

kell vigyázni arra, hogy míg a hívők mélyen alusznak, a gonoszok erőre kapva

kárt ne okozzanak az egyháznak.

20. Nem a külső szertartások biztosítják az egyház egységét. Tanítjuk továbbá,

hogy buzgón kell ügyelni arra: miben rejlik voltaképpen az egyház igaz-

41

sága és egysége, nehogy meggondolatlanul szakadásokat támasszunk és azoknak

tápot adjunk az egyházban. Nem külső szertartásokban és rendtartásokban áll az,

hanem inkább az egyetemes hit igazságában és szentségében. Az egyetemes hitet

pedig nem emberi törvényekből vesszük, hanem a Szentírásból, amelyet az

Apostoli Hitvallás foglal össze röviden. A Szentírásban olvassuk, hogy a régiek

sokféle szertartást gyakoroltak, de ebben szabadok voltak, és soha senki nem

gondolta, hogy ez megbontja az egyház egységét. Azt állítjuk tehát, hogy az

egyház igazi egysége a dogmákban, a Krisztus evangéliumának igaz és egyező

hirdetésében és az Úrtól világosan rendelt szertartásokban áll. Erre nézve nyomatékosan

felhívjuk a figyelmet az apostol ama mondására: Valakik annak okáért

tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk; és ha valamiben másképpen

értetek, az Isten azt is ki fogja jelenteni néktek. Csakhogy amire eljutottunk,

ugyanabban egy szabály szerint járjunk, ugyanazon értelemben legyünk (Fil

3,15–16).

XVIII. Az anyaszentegyház szolgái,

azok elhívása és kötelességei

1. Isten szolgákat használ fel az egyház építésére. Az egyház egybegyűjtése,

szervezése, kormányzása és megtartása végett Isten mindig alkalmazott,

alkalmaz és fog is alkalmazni szolgákat, amíg csak egyház lesz a földön.

Tehát az egyházi szolgák eredete, beállítása és működése ősrégi és Istentől való,

nem pedig új és emberi rendelés.

2. Az egyházi szolgák rendelése és eredete. Isten az ő hatalmával bizonyára

közvetlenül is gyűjthetne egyházat az emberek közül, de jobban tetszett

neki az emberek között az emberek szolgálata által munkálkodni. Ezért az egyházi

szolgák nem csupán egyszerű szolgák, hanem Isten szolgái, tudniillik Isten

általuk munkálja az emberek üdvösségét.

3. A szolgálatot nem szabad megvetni. Ezért óvakodnunk kell attól, hogy a

megtérésünkre és tanításunkra vonatkozó dolgokat annyira a Szentlélek titkos

erejének tulajdonítsuk, hogy ezzel az egyházi szolgálatot fölöslegessé tegyük.

Mert illik, hogy mindig emlékezzünk az apostol szavaira: Mi módon hisznek abban,

aki felől nem hallottak? Mi módon hallanak pedig prédikáló nélkül? Azért a

hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által (Róm 10,14.17). Meg arra is,

amit az Úr mondott az evangéliumban: Bizony, bizony mondom néktek: aki befogadja,

ha valakit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja

be, aki engem küldött (Ján 13,20). Továbbá arra, amit a Kis-Ázsiában működő

Pálnak látomásban megjelenő macedón férfi mondott: Jer által Macedóniába,

és légy segítségül nékünk (ApCsel 16,9). Másutt pedig Pál apostol így szólt:

Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok (1Kor 3,9).

Viszont attól is óvakodnunk kell, hogy az egyházi szolgákat és szolgálatot túlbecsüljük,

megemlékezvén itt is arról, amit az Úr az evangéliumban mond: Sen-

42

ki sem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt (Ján 6,44). És az apostol

szavairól: Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké

lettetek, éspedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött;

de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki

öntöz, hanem a növekedést adó Isten (1Kor 3,5–7).

4. Isten indítja fel a szíveket. Higgyük tehát, hogy Isten az ő igéjével külsőképpen

az ő szolgái által tanít minket, belsőképpen pedig a Szentlélek által indítja

hitre választottainak szívét, úgy hogy e jótéteményekért Istenre térjen minden

dicsőség. De erről a Hitvallás első részében már szóltunk.

5. Milyen egyházi szolgákat adott Isten a világnak? Isten már a világ kezdete

óta felhasználta a világ legjelesebb embereit (akiknek többsége ugyan járatlan

volt a világi bölcsességben vagy filozófiákban, de nagyon kiváló az igaz teológiában),

tudniillik a pátriárkákat, akikhez gyakran szólott angyalok által. A

pátriárkák ugyanis saját koruk prófétái vagy tanítói voltak, akiket Isten azért éltetett

több száz esztendeig, hogy a világ atyái és világosságai legyenek. Őket követte

Mózes, a világszerte híres prófétákkal együtt.

6. Krisztus a tanítómester. Sőt utánuk a mennyei Atya hozzánk is elküldte

egyszülött Fiát, a világ legtökéletesebb tanítóját, akiben az az isteni bölcsesség

rejlik, amely a legszentebb, a legegyszerűbb és mindennél tökéletesebb tanítás

által hozzánk is eljutott. Krisztus ugyanis tanítványokat választott magának, akiket

apostolokká tett. Ezek pedig elmenvén az egész világba, mindenütt gyülekezeteket

alapítottak az evangélium hirdetése által, azután pedig Krisztus parancsából

a világ minden gyülekezetébe pásztorokat és tanítókat rendeltek, akiknek

utódai által Krisztus mind ez ideig tanította és kormányozta az Anyaszentegyházat.

Tehát ahogy Isten az Ószövetség népének pátriárkákat adott, Mózessel és a

prófétákkal együtt, úgy küldte el az Újszövetség népének az ő egyszülött Fiát az

apostolokkal.

7. Az Újszövetség szolgái. Az Újszövetség népe szolgáit különféleképpen

nevezzük: apostolok, próféták, evangélisták, püspökök, presbiterek, pásztorok és

tanítók (1Kor 12,28; Ef 4,11). Apostolok. Az apostolok egy helyen sem állapodtak

meg, hanem szerte a világon sok gyülekezetet alapítottak. Mihelyt ezek megalakultak,

az apostolok ideje lejárt, s helyükbe pásztorok léptek, ki-ki a maga

gyülekezetében. Próféták. A próféták egykor a jövő ismerői, jövendőmondók

voltak, de a Szentírást is magyarázták. Ma is vannak még ilyenek. Evangélisták.

Evangélistáknak nevezték az evangéliumi történet íróit, de a Krisztus evangéliumának

hirdetőit is, amint Pál is meghagyta Timóteusnak, hogy töltse be az evangélista

tisztét. Püspökök. A püspökök pedig az egyház felügyelői és őrei, akik a

gyülekezet élelmét és egyéb szükséges dolgait kezelik. Presbiterek. A presbiterek

idősebb emberek és mintegy tanácsosai és atyjai a gyülekezetnek, és azt

egészséges tanácsokkal vezetik. Pásztorok. A pásztorok az Úr nyáját őrzik, és

annak szükségeire gondot viselnek. Tanítók. A tanítók oktatnak, és az igaz hitre

s kegyességre tanítanak. Az egyház szolgáit tehát ma is nevezhetjük püspököknek,

presbitereknek, pásztoroknak és tanítóknak.

43

8. A pápisták egyházi rendjei. A következő időkben a szolgáknak sok más

elnevezését is bevezették Isten egyházába. Némelyek pátriárkák lettek, mások

érsekek, segédpüspökök, metropoliták, főesperesek, diakónusok (szerpapok), aldiakónusok

(alszerpapok), oltárszolgák, ördögűzők, kántorok, ajtónállók és nem

tudom még mik, mint bíborosok, prépostok és perjelek, kisebb és nagyobb rendfőnökök,

egyszóval nagyobb és kisebb egyházi rendek viselői. De minket az

nem érdekel, hogy milyenek voltak ezek régen vagy milyenek ma. Elég nekünk

az egyházi szolgákról szóló apostoli tanítás.

9. A szerzetesek. Mivel bizonyosan tudjuk, hogy a szerzeteseket nem

Krisztus és nem az apostolok rendelték, s a szerzetesrendeket és azok ágait nem

ők alapították, azt tanítjuk, hogy Isten egyházának belőlük semmi haszna nincs,

sőt károsak. Mert bár régen el lehetett tűrni őket (amikor még remeték voltak, és

kezük munkájával keresték kenyerüket, és nem voltak terhére senkinek, hanem

mindenütt engedelmeskedtek a gyülekezetek pásztorának mint laikusok), ámde

most az egész világ látja és tapasztalja, hogy milyenek. Ki tudja, miféle fogadalmakkal

leplezik magukat, és fogadalmaikkal teljesen ellentétes életet élnek, úgyhogy

még a legjobbjaik is megérdemlik, hogy azok közé soroljuk őket, akikről

ezt mondta az apostol: Halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek, akik

semmit sem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak (2Thessz 3,11). Ilyenek tehát

a mi gyülekezeteinkben nincsenek, és azt tanítjuk, hogy Krisztus egyházában

ne is legyenek.

10. Az egyházi szolgákat el kell hívni és meg kell választani. Az egyházi

szolgálat tisztét senki sem bitorolhatja, azaz vesztegetéssel, bármely mesterkedéssel

vagy önkényesen nem ragadhatja magához. Az egyházi szolgákat meg

kell hívni és törvényes egyházi választással meg kell választani; lelkiismeretesen

válassza meg őket a gyülekezet vagy annak képviselői, szép rendben, zavargás,

pártoskodás és vetélkedés nélkül. De ne akárkit, hanem igaz és szent tudománynyal,

kegyes ékesszólással, természetes bölcsességgel, mértékletességgel és életük

tisztaságával jeleskedő, alkalmas embereket válasszanak meg az apostoli

előírás szerint, amelyet az apostol a Timóteushoz írt 1. levél 3. részében és a Titushoz

írt levél 1. részében foglalt össze.

11. Felszentelés. Akiket pedig megválasztottak, azokat a vének közös

imádsággal és kézrátétellel szenteljék fel. Ezzel kapcsolatban elítéljük mindazokat,

akik saját akaratukból futnak (Jer 23,21), noha nincsenek megválasztva, kiküldve

vagy felszentelve. Elítéljük az alkalmatlan szolgákat is, akik a lelkipásztorsághoz

szükséges adottságokkal nincsenek felruházva. Ugyanakkor elismerjük,

hogy a régi egyházban egyes lelkipásztorok ártatlan egyszerűsége némelykor

többet használt az egyháznak, mint mások sokoldalú, kiváló, csiszolt, de kissé

felfuvalkodott tudománya. Ezért ma sem vetjük el egyesek becsületes, de

azért nem teljesen tudatlan egyszerűségét.

12. A hívők mind papok. Minden Krisztusban hívőt papnak neveznek

ugyan Krisztus apostolai, de nem a szolgálat szempontjából, hanem azért, mert

Krisztus által a hívők mindnyájan királyokká és papokká lévén, lelki áldozatokat

44

mutathatnak be Istennek (2Móz 19,6; 1Pt 2,9; Jel 1,6). A papság és az egyházi

szolgálat tehát nagyon különbözik egymástól. Az előbbi ugyanis – mint már

mondottuk – minden keresztyén emberre egyformán vonatkozik, az utóbbi azonban

nem. Nem töröltük el az egyházi szolgálatot, amikor kivetettük a Krisztus

egyházából a pápista papságot.

13. A papok és a papi tisztség. Az Újszövetségben Krisztusnak többé

nincs olyan papsága, mint az Ószövetség népének, amelyhez külső kenet, szent

öltözet és sok szertartás tartozott. Ezek csak előképei voltak Krisztusnak, aki eljövetelekor

azokat betöltvén, el is törölte. Ő azonban megmaradt egyedüli papnak

mindörökké (Zsid 7), akit ne kisebbítsünk azzal, hogy az egyházi szolgák

közül bárkit is papnak nevezünk. Mert a mi Urunk az Újszövetség egyházában

nem olyan papokat rendelt, akik a püspöktől nyert hatalommal élőkért és holtakért

naponta megáldozzák az ostyát mint az Úr tulajdon testét és vérét, hanem

olyanokat, akik tanítsanak és a sákramentumokat kiszolgáltassák.

14. Milyenek az Újszövetség egyházi szolgái? Pál ugyanis egyszerűen és

röviden kifejti, miként vélekedjünk az újszövetségi, vagyis keresztyén egyház

szolgáiról, s milyen jelentőséget tulajdonítsunk nekik: Úgy tekintsen minket az

ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait (1Kor 4,1). Ezért akarja

az apostol, hogy az egyházi szolgákat szolgáknak tekintsük. Nála pedig a „szolgák”

(hüpéretai) kifejezés evezősöket jelent, akik egyedül a kormányosra figyelnek,

vagyis olyan embereket, akik nem maguknak és nem saját belátásuk szerint,

hanem másoknak, azaz uraiknak élnek és teljesen azok parancsaitól függnek.

Mert az egyházi szolgának mindennemű tisztségében azt kell végrehajtania, amit

az ő ura parancsolt, és nem szabad saját kénye-kedvének engednie. Ezen a helyen

azt is megmondja az apostol, hogy kicsoda ez az úr: Krisztus, akinek a szolgák

a szolgálat minden tekintetében tulajdonai.

15. Az egyházi szolgák Isten titkainak sáfárai. Az egyházi szolgálat bővebb

magyarázata végett azt is hozzáteszi, hogy az egyház szolgái Isten titkainak

sáfárai vagy tiszttartói. Pál apostol Krisztus evangéliumát nevezte sok helyen

Isten titkainak, elsősorban az Efézusi levél 3. részében (3,3.9). Krisztus

sákramentumait is titkoknak nevezték a régiek. Ezért az egyház szolgái arra hívattak,

hogy a híveknek Krisztus evangéliumát hirdessék és a sákramentumokat

kiszolgáltassák. Másutt azt olvassuk az evangéliumban a hű és bölcs szolgáról,

hogy őt az Úr gondviselővé tette háza népén, hogy adja ki nekik élelmüket a maga

idejében (Luk 12,42). Ismét másutt: egy ember, aki messzi útra kelve, házát

elhagyván, szolgáit felhatalmazta és kinek-kinek a maga dolgát megszabta

(Márk 13,34).

16. Az egyházi szolgák hatalma. Most tehát beszéljünk az egyházi szolgák

hatalmáról és tisztségéről is. E hatalomról egyesek buzgón vitatkoztak, és hatalmuk

alá hajtottak minden földi nagyságot, mégpedig az Úr parancsa ellenére,

aki megtiltotta övéinek az uralkodást, az alázatosságot pedig erősen lelkükre kötötte

(Luk 22,24–27; Mát 18,3–4; 20,25–28). Valójában létezik egy másfajta,

teljes és korlátlan hatalom, amelyet jog szerintinek is neveznek. E hatalommal

45

uralkodik Krisztus, a mindenség Ura mindeneken, amint erről ő maga bizonyságot

tett: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön (Mát 28,18). És ismét:

Én vagyok az Első és az Utolsó, és íme, élek örökkön-örökké, és nálam

vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai; akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja,

és senki be nem zárja, bezárja, és senki meg nem nyitja (Jel 1,17–18,

3,7).

17. Az igazi hatalmat magának tartja fenn az Úr. Ezt a hatalmat az Úr magának

tartja fenn, és senki másra nem ruházza át, hogy azután ő csupán tétlen

szemlélője legyen az egyházi szolgák működésének. Ézsaiás ugyanis ezt mondja:

Az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát (Ézs 22,22). És ismét: Az uralom

az ő vállán lészen (Ézs 9,6). Mert a kormányzást nem teszi mások vállára, hanem

magának tartja fenn, és mindmáig él a maga hatalmával, kormányozva mindeneket.

18. Hivatali és szolgálati hatalom. Más azután a hivatali vagy szolgálati

hatalom; ezt az szabja meg, aki a teljes hatalmat gyakorolja. E hatalom inkább a

szolgálathoz, mint az uralkodáshoz hasonlít. A kulcsok hatalma. Mert ha egy úr

a háza feletti hatalmat átadja a tiszttartójának, ez esetben a kulcsokat is átadja,

hogy azokkal beengedje vagy kizárja a házból, akiket az úr akar beengedni vagy

kizárni. E hatalommal a szolga hivatalból teszi azt, amit ura parancsolt, és az úr

is jóváhagyja azt, amit szolgája tett, és azt akarja, hogy a szolga tettét úgy tekintsék

és ismerjék el, mint az övét. Erre vonatkoznak ugyanis a következő evangéliumi

mondások: Néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz

a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a menynyekben

is oldva lészen (Mát 16,19). Továbbá: Akinek bűneit megbocsátjátok,

megbocsáttatnak azok, akiéit megtartjátok, megtartatnak (Ján 20,23). Ha pedig a

szolga nem teljesíti ura parancsát, hanem túllép a megbízás határain, az úr érvénytelennek

tekinti minden cselekedetét. Ezért az eklézsia szolgáinak egyházi

hatalma az a tevékenység, amely által Isten egyházát a szolgák kormányozzák

ugyan, de mindent úgy tesznek, amint az Úr igéjében előírta. Ha így cselekedtek,

vegyék úgy a hívők, mintha maga az Úr cselekedett volna. De a kulcsok hatalmáról

már előbb is szóltunk.

19. Az egyházi szolgák hatalma egyenlő. Az egyházban minden szolgának

egy és ugyanazon hatalom vagy tisztség adatott. Kétségtelen, hogy kezdetben a

püspökök vagy presbiterek az egyházat közös munkával kormányozták; egyik

sem helyezte magát a másik fölé, és egyik sem bitorolt nagyobb hatalmat püspöktársaival

szemben. Megemlékezvén ugyanis az Úr szavairól: Aki közöttetek

első akar lenni, legyen a ti szolgátok (Mát 20,27; Luk 22,26), megmaradtak alázatosságban,

és kölcsönös segítséggel támogatták egymást az egyház kormányzásában

és fenntartásában.

20. A rendet fenn kell tartani. A rend megtartása végett azonban az egyházi

szolgák közül egyvalaki összehívta a gyűlést, ott a megtárgyalandó dolgokat

előterjesztette és a többiek véleményét összefoglalta, és általában tehetsége szerint

vigyázott arra, hogy semmi zűrzavar ne támadjon. Ilyen volt Péter, amint az

46

Apostolok Cselekedeteiben olvasható, akit azonban nem helyeztek ezért mások

fölé, sem a többinél nagyobb hatalommal nem ruházták fel. Nagyon helyesen

mondja Cyprianus vértanú a De simplicitate clericorum (A papok egyszerűsége)

című művében: „A többi apostol is minden tekintetben olyan volt, mint Péter,

tudniillik a méltóságból és a hatalomból egyformán részesedtek, és a kezdeményezés

magából a közösségből indult ki, hogy az egyház egynek bizonyuljon.”

21. Mikor és hogyan került egy a többiek elé? Hieronymus is hasonló dolgokról

számol be a Titushoz írt levél magyarázatában: „Mielőtt a Sátán ösztönzésére

versengések támadtak a vallás dolgában, a presbiterek közös tanácsa kormányozta

az eklézsiát, miután azonban ki-ki azokat, akiket megkeresztelt, a magáénak

és nem Krisztusénak tekintette, elhatározták, hogy a presbiterek közül

egyet kiválasztva a többiek fölé emelnek, akire az eklézsia minden gondját rábízzák,

és így irtják ki a szakadások csíráit.” De azért Hieronymus ezt a határozatot

nem tünteti fel isteni eredetűnek, mert mindjárt hozzáteszi: „Amint a papok

tudják, hogy őket az egyház szokása szerint rendelték alá feljebbvalóiknak,

ugyanúgy a püspökök is tudják meg, hogy inkább szokásból, mint az Úr rendelésének

igazsága szerint nagyobbak a papoknál, és azokkal közösen kell az egyházat

kormányozniuk.” Ezt mondja ő, és ezért senki sem tilthatja meg jogosan,

hogy Isten egyházának ősi alkotmányához visszatérjünk és azt fogadjuk el az

emberi szokás helyett.

22. Az egyházi szolgák kötelességei. Az egyházi szolgák kötelességei különfélék,

de ezeket sokan két dologra vezetik vissza, amelyekbe a többi mind beletartozik:

Krisztus evangéliumi tanítására és a sákramentumok helyes kiszolgáltatására.

Az egyházi szolgák feladata ugyanis összehívni a szent gyülekezetet,

ott Isten Igéjét magyarázni és az egyetemes tanítást a gyülekezet helyzetére

és használatára alkalmazni, hogy a tanítás javára váljék a hallgatóknak és építse

a hívőket. Az egyházi szolgák feladata, hogy tanítsák a tudatlanokat, buzdítsák

és előmenetelre késztessék az Úr útján hátramaradókat vagy késlekedőket, vigasztalják

és erősítsék a kicsinyhitűeket, és vértezzék fel őket a Sátán különféle

kísértései ellen, dorgálják meg a vétkezőket, hívják vissza a jó útra a tévelygőket,

emeljék fel az elesetteket, űzzék el az Úr aklától a farkasokat, bölcsen és komolyan

róják meg a bűnöket és bűnösöket, ne nézzék el s ne hallgassák el a bűnözést.

Egyszersmind szolgáltassák ki a sákramentumokat, ajánlják a velük való

helyes élést, és arra mindenkit készítsenek elő az egészséges tanítás által, tartsák

meg a hívőket a szent egységben és akadályozzák meg a szakadásokat. Kötelességük

végül, hogy hitben oktassák a tudatlanokat, a szegények szükségeit

ajánlják a gyülekezetnek, a betegeket és a különféle kísértésekkel küzdőket

meglátogassák, tanítsák és tartsák meg az élet útján. Ezenkívül tartsanak nyilvános

imádkozásokat, vagy szükség idején böjttel, azaz szent megtartóztatással

egybekötött könyörgéseket, és a lehető legszorgalmasabban gondoskodjanak

mindenről, ami a gyülekezetek nyugalmára, békéjére és üdvére szolgál. Hogy

pedig az egyházi szolga mindezt jobban és könnyebben teljesíthesse, azt kívánjuk

tőle, hogy istenfélő legyen, szorgalmasan imádkozzék, a Szentírás olvasásá-

47

ban mélyüljön el, mindenben s mindig éber legyen, és életének tisztaságával

tűnjék ki mindenki előtt.

23. Az egyházfegyelem. Mivel pedig az egyházban mindenképpen szükség

van a fegyelemre, hajdan a régieknél szokásban volt a kiközösítés, és Isten népe

között egyházi bíróságok is voltak, ahol bölcs és kegyes férfiak gyakorolták ezt

a fegyelmet, s az egyházi szolgák feladatai közé tartozott az is, hogy ezt a fegyelmet

az idő, a közállapot és a szükség szerint a gyülekezet épülésére alkalmazzák.

Ebben mindig azt a szabályt kell követni, hogy mindenek épülésre történjenek,

illendően és tisztességgel, zsarnokoskodás és pártoskodás nélkül. Az

apostol ugyanis arról tesz bizonyságot, hogy neki Isten építésre adta a hatalmat

az egyházban s nem rombolásra (2Kor 10,8). Maga az Úr is megtiltotta, hogy a

gazda szántóföldjéből a konkolyt kigyomlálják, mert fennáll az a veszély, hogy

a búzát is kitépik vele (Mát 13,28–30).

24. A rossz egyházi szolgákat is meg kell hallgatni. Ebben a kérdésben elvetjük

a donatisták tévelygését, akik az igehirdetés és a sákramentumok hatását

vagy hatástalanságát az egyházi szolgák jó vagy rossz életfolytatásától teszik

függővé. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus szavát még a rossz szolgák szájából is

meg kell hallgatni, hiszen maga az Úr mondotta: Amit parancsolnak néktek,

megcselekedjétek, de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek (Mát 23,3).

Tudjuk, hogy a sákramentumokat szereztetésük és Krisztus Igéje szenteli meg és

azok hathatósak a hívek számára akkor is, ha méltatlan szolgák szolgáltatják ki.

Erről a dologról a Szentírás alapján sokat vitatkozott a donatistákkal Isten szent

szolgája, Augustinus.

25. A zsinatok. Mindazáltal illő fegyelemnek kell lennie az egyház szolgái

között. A zsinatokon hűségesen meg kell vizsgálni a szolgák tanítását és életét.

A vétkezőket, ha megjavíthatók, feddjék meg a vének, és térítsék vissza a jó útra,

ha pedig gyógyíthatatlanok, fosszák meg őket tisztségüktől, és mint farkasokat

az igaz pásztorok, űzzék el őket Isten nyájától. A hamis tanítókat azonban

semmiképpen nem szabad megtűrni. Nem kifogásoljuk az egyetemes zsinatokat

sem, ha azokat az apostoli példa szerint tartják az egyház üdvére és nem veszedelmére.

26. Méltó a munkás a maga bérére. Minden hű egyházi szolga mint jó

munkás méltó a maga bérére. Nem vétkeznek tehát, ha fizetést és minden más

szükséges dolgot elfogadnak a maguk és családjuk számára. Mert az apostol

1Kor 9-ben és 1Tim 5-ben s másutt is kimutatja, hogy ezeket a dolgokat jogosan

adja a gyülekezet és jogosan fogadják el a szolgák. Az apostoli tanítás tehát

megcáfolja az anabaptistákat, akik a szolgálatukból élő lelkipásztorokat kárhoztatják

és szidalmazzák.

48

XIX. Krisztus egyházának sákramentumai

1. A sákramentumok az igéhez kapcsolódnak. Isten az ő anyaszentegyházában,

igéjének hirdetéséhez már kezdettől fogva hozzákapcsolta a sákramentumokat

vagy sákramentumi jegyeket. Világosan tanúskodik erről az egész

Szentírás.

2. Mik a sákramentumok? A sákramentumok misztikus jelképek, illetőleg

szent szertartások vagy szent cselekmények, amelyeket maga Isten szerzett, és

amelyek Igéjéből, látható jegyekből és jelzett dolgokból állanak. Az anyaszentegyházban

Isten ezekkel tartja emlékezetben és újítja meg időnként az embereknek

nyújtott legnagyobb jótéteményeit. Ugyancsak ezekkel pecsételi meg ígéreteit,

s amit velünk bensőnkben cselekszik, azt külsőleg kiábrázolja és mintegy

szemmel láthatóvá teszi. Így hitünket Isten Lelkének szívünkben való munkálkodása

által erősíti és növeli. Végül ezekkel különít el bennünket más néptől és

vallástól, szentel meg és kötelez el egyedül a maga számára, s ezekkel jelzi,

hogy mit követel tőlünk.

3. Mások az Ó- és az Újszövetség sákramentumai. Mások az Ószövetség

és ismét mások az Újszövetség népének sákramentumai. Az ószövetségi nép

sákramentumai a körülmetélkedés és a húsvéti bárány. Ez utóbbit megáldozták,

s így azok közé az áldozatok közé tartozik, amelyeket a világ kezdete óta bemutattak.

Hány sákramentuma van az Újszövetség népének? Az újszövetségi nép

sákramentumai a keresztség és az úrvacsora. Némelyek szerint az Újszövetség

népének hét sákramentuma van. Ezek közül a bűnbánatot, az egyházi szolgák

beiktatását (de nem a pápista felszentelést, hanem azt, amelyet az apostolok rendeltek)

és a házasságot hasznos isteni intézménynek tekintjük, de nem sákramentumnak.

A bérmálás és az utolsó kenet emberi találmányok, s ezek híjával

is ellehet az egyház anélkül, hogy bármi veszteség érné. Ezek nincsenek is meg

a mi gyülekezeteinkben, hiszen olyan elemek vannak bennük, amelyeket semmiképpen

nem helyeselhetünk. Határozottan elutasítunk minden üzérkedést, amit a

rómaiak a sákramentumok kiszolgáltatása körül gyakorolnak.

4. A sákramentumok szerzője. A sákramentumok szerzője senki ember

nem lehet, hanem egyedül Isten. Ember sákramentumokat nem szerezhet, mert

azok Isten tiszteletére vonatkoznak. Isten tiszteletét pedig ember meg nem állapíthatja

és meg nem szabhatja, hanem az a dolga, hogy azt, amit Istentől vett, elfogadja

és megőrizze. A jegyekhez Isten ígéreteket is fűzött, s ezek hitet kívánnak.

A hit pedig egyedül Isten igéjére támaszkodik. Isten igéje olyan, mint az

irat vagy oklevél; a sákramentumok pedig olyanok, mint a pecsétek, amelyeket

egyedül Isten függeszt az oklevélre.

5. Krisztus most is munkálkodik a sákramentumokban. Amint Isten a sákramentumok

szerzője, úgy ő munkálkodik állandóan abban az egyházban,

amelyben a sákramentumokkal helyesen élnek, oly módon, hogy amikor a hívők

az egyházi szolgáktól elfogadják a sákramentumokat, elismerik, hogy Isten

munkálkodik azokban. Ezért a sákramentumokat éppen úgy veszik magukhoz,

49

mintha magának Istennek kezéből vennék, és nem árt nekik az egyházi szolga

bűne (még ha cégéres bűn is az), mivel tudják, hogy a sákramentumok tisztasága

az Úr szerzésétől függ. Különbséget kell tennünk a sákramentumok szerzője és

kiszolgáltatója között. Ezért nyíltan különbséget is tesznek a sákramentumok kiszolgáltatásánál

az Úr és az ő szolgája között, megvallván, hogy a sákramentumok

lényegét maga az Úr, jegyeit pedig az Úr szolgája adja.

6. A lényeg vagy a fődolog a sákramentumokban. Egyébként az a fődolog,

amit Isten minden sákramentumban elénk ad, és amelyre minden idők minden

hívői figyelnek (amelyet a sákramentumok lényegének vagy matériájának hívnak),

a megtartó Krisztus, amaz egyetlen áldozat, Istennek ama báránya, aki

megöletett a világ kezdetétől fogva5, az a lelki kőszikla, melyből elődeink ittak,

aki által minden választott elnyeri a Szentlélek által történő „kéz nélküli körülmetéltetést”,

megmosatik minden bűntől, és tápláltatik Krisztus valóságos testével

és vérével az örök életre.

7. Az ó- és újtestamentumi nép sákramentumainak hasonlósága és különbözősége.

Ami a sákramentumok lényegét és valóságát illeti, mindkét testamentum

népének sákramentumai egyenlők. Mert a fődolog és a sákramentumok lényege

mindkét helyen Krisztus, az egyetlen közbenjáró és a hívők üdvözítője.

Mindkét helyen egy és ugyanazon Isten a sákramentumok szerzője. Mindkét

népnek úgy adta azokat Isten, mint kegyelmének és ígéreteinek jegyeit, sőt pecsétjeit,

hogy legnagyobb jótéteményeire emlékeztessenek, azokat megújítsák,

hogy a hívőket a világ minden más vallásától megkülönböztessék, és végül,

hogy azokat lelkileg, hit által vegyék magukhoz s elfogadván, az egyházhoz kötődjenek

és kötelességükre figyeljenek. Ezekben, mondom, és a hasonló dolgokban

a két testamentum sákramentumai nem különböznek egymástól, noha a külső

jegyekben eltérőek. Ez utóbbira nézve aztán jelentősebb különbséget állapíthatunk

meg. A mieink biztosabbak és állandóbbak, tudniillik a világ végéig soha

meg nem változnak. Arról tesznek bizonyságot, hogy Krisztusban beteljesedett

és tökéletessé lett az a jelzett dolog, amit az ótestamentumiak még csak beteljesülendőnek

jeleztek. A mieink egyszerűbbek és kevésbé körülményesek, nem annyira

költségesek, és nincsenek szertartásokba burkolva. Ezenkívül nagyobb

számú, a föld kerekségén szétszórt népre tartoznak, és mivel jelentésük is világosabb

s (a Szentlélek által) nagyobb hitet gerjesztenek, a Lélek bőségesebb

gazdagsága jár velük.

8. A régiek eltörlésével helyükbe a mi sákramentumaink lépnek. Kétségtelen,

hogy miután Krisztus, az igaz Messiás megjelent nekünk, és a kegyelem

bőségesen kiáradt az Újtestamentum népére, eltöröltettek és megszűntek

az ószövetségi sákramentumok, és helyükbe léptek az Újtestamentum jegyei: a

körülmetélkedés helyébe a keresztség, a húsvéti bárány és az áldozatok helyébe

pedig az úrvacsora.

9. Milyen részekből állanak a sákramentumok? A sákramentumok, úgy,

amint régen, most is ugyanazokból a részekből: igéből, jegyből és jelzett dolog-

5 Jel 13,8. Ehhez lásd a 26. lapon lévő jegyzetet!

50

ból állanak. A sákramentumok megszentelése. Isten igéje teszi sákramentumokká

azokat, amik azelőtt nem voltak sákramentumok. Aki szerezte, az ige által szenteli

meg s nyilvánítja megszenteltnek őket. Megszentelni vagy felszentelni anynyit

tesz, mint valamely dolgot Istennek szent célokra felajánlani, azaz a közönséges

és mindennapi használattól elkülöníteni és szent használatra rendelni. A

sákramentumokban ugyanis a külső és látható dolog a közönséges használatból

vett jegy. A keresztségben a külső jegy a víz és a látható leöntés, amelyet az

egyházi szolga végez, a jelzett dolog pedig az újjászületés vagy a bűnöktől való

megmosatás. Az úrvacsorában viszont külső jegy a kenyér és a bor, a közhasználatból

vett étel és ital, a jelzett dolog pedig az Úr feláldozott teste és érettünk

kiontott vére, vagyis az Úr testével és vérével való közösség. Ezért az isteni rendelésen

és a szent használaton kívül a víz, a kenyér és a bor természete szerint

egyszerűen csak az, aminek mondjuk és tapasztaljuk. Ha azonban hozzájuk járul

az Úr igéje, Isten nevének segítségül hívása, valamint az első szereztetés és

megszentelés megújítása, akkor ezek a jegyek megszenteltetnek, és Krisztustól

vett szentségük nyilvánvaló lesz. Mert Isten egyházában mindig hathatós marad

Krisztus első szerzése és a sákramentumok első megszentelése, úgyannyira,

hogy akik az Úr kezdeti rendelése szerint élnek a sákramentumokkal, most is élvezik

azt az első, mindennél különb megszentelést. Ezért ismételjük a sákramentumok

kiszolgáltatásakor Krisztus tulajdon szavait.

10. A jegyek felveszik a jelzett dolgok nevét. És mivel Isten Igéjéből azt tanuljuk,

hogy ezeket a jegyeket más célra rendelte az Úr, mint amire közönségesen

használják, ezért azt tanítjuk, hogy a jegyek a velük való élés közben fölveszik

a jelzett dolog nevét, s többé nemcsak víznek, kenyérnek és bornak hívjuk

őket, hanem újjászületésnek és megújulás fürdőjének, az Úr testének és vérének,

illetve az Úr teste és vére jelképeinek vagy sákramentumainak. Nem mintha a

jelképek átváltoznának az általuk jelzett dolgokká, és többé nem lennének azok,

amik természetük szerint voltak. Ha csupán a jelzett dolgokból állnának, nem

pedig a jegyekből is, akkor nem volnának sákramentumok. Sákramentumi egység.

Ezzel szemben a jegyek, mint a szent dolgoknak titokzatos jelképei, fölveszik

a jelzett dolgok nevét, s a jegyek és jelzett dolgok között sákramentumi

kapcsolat létesül, vagyis egyesülnek titokzatos jelentésük és a sákramentumokat

szerző Úr akarata s végzése szerint. Mert a víz, a kenyér és a bor nem közönséges

jegyek, hanem szent jegyek. Aki a keresztség vizét szerezte, nem azt akarta

és végezte, hogy a hívek a keresztség vizével csupán leöntessenek; aki megparancsolta,

hogy az úrvacsorában kenyeret együnk és bort igyunk, ezzel nem azt

akarta, hogy a hívek csupán kenyeret és bort vegyenek magukhoz misztérium

nélkül, ahogyan otthon is eszik a kenyeret, hanem hogy lelkileg a jelzett dolgokban

is részük legyen, azaz hit által igazán megtisztuljanak a bűnöktől és Krisztusban

részesüljenek.

11. Eretnekségek. Ezért egyáltalán nem értünk egyet azokkal, akik a sákramentumok

megszentelését a ki tudja milyen papi jellegnek, a felszentelt pap –

illetve az ő megszentelő szándékát képviselő más személy – felolvasásának s az

51

általa kimondott szavak erejének vagy olyan más mellékes dolgoknak tulajdonítják,

amelyek sem Krisztus, sem az apostolok beszéde vagy példája révén nem

maradtak ránk. De nem fogadjuk el azok tanítását sem, akik a sákramentumokról

mint közönséges, nem pedig mint megszentelt vagy hathatós jegyekről beszélnek.

Azoknak sem adunk igazat, akik a láthatatlan dolgok kedvéért megvetik

a sákramentumokban levő látható dolgokat, sőt a maguk számára fölöslegesnek

ítélik a jegyeket, mert úgy vélik, hogy ők már elvették a jelzett dolgokat, amilyenek

voltak állítólag a messzaliánusok. A sákramentumokba a jelzett dolgok

sem bezárva, sem azokhoz kötve nincsenek. De nem értünk egyet azok tanításával

sem, akik szerint a kegyelem és a jelzett dolgok úgy hozzá vannak kötve a

jegyekhez vagy beléjük zárva, hogy bárki, aki külsőképpen részesül a jegyekben,

válogatás nélkül részesül belsőleg a kegyelemben és a jelzett dolgokban.

12. A sákramentumok érvényessége. Viszont ahogyan nem az egyházi

szolgák méltó vagy méltatlan voltával, ugyanúgy a velük élők állapotával sem

mérhetjük a sákramentumok érvényességét. Tudjuk ugyanis, hogy a sákramentumok

érvényessége Isten hűségétől, igazságától és jóságától függ. Mert Isten igéje

megmarad Isten igaz igéjének, amelynek hirdetésekor nemcsak üres szavak

hangzanak el, hanem a szavakkal együtt a jelzett vagy hirdetett dolgokat is

nyújtja Isten – bár ha istentelenek s hitetlenek hallják és fogják fel a szavakat, a

jelzett dolgokban mégsem részesülnek, mert nem igaz hittel fogadják. Ugyanígy

az Igéből, jegyekből és jelzett dolgokból álló sákramentumok megmaradnak

igaz és állandó sákramentumoknak, amelyek nemcsak jelzik a szent dolgokat,

hanem bennük Isten magukat a jelzett dolgokat is nyújtja, habár a hitetlenek a

felkínált dolgokat nem kapják meg. Ez pedig nem az ajándékozó vagy felajánló

Isten hibájából történik, hanem a hit nélkül és méltatlanul részesülők vétke miatt,

akiknek hitetlensége nem teszi hiábavalóvá Istennek hűségét (Róm 3,3–4).

13. Mi végre rendeltettek a sákramentumok? Mivel a sákramentumok mivoltát

mindjárt a fejezet kezdetén előadtuk, s egyúttal azt is megmagyaráztuk,

hogy mi végre rendeltettek, nem szükséges az egyszer elmondottakat feleslegesen

ismételni. Ezért most külön-külön fogunk szólni az újszövetségi nép sákramentumairól.

XX. A szent keresztség

1. A keresztség szereztetése. A keresztséget Isten szerezte és szentelte

meg. Elsőnek János keresztelt, aki Krisztust a Jordán vizébe merítette. Innen

szállt az apostolokra, akik maguk is vízzel kereszteltek. Nekik világosan megparancsolta

az Úr, hogy az evangéliumot hirdessék és kereszteljenek az Atyának, a

Fiúnak és a Szentléleknek nevében (Mát 28,19). És mikor a zsidók azt kérdezték

Pétertől, hogy mit cselekedjenek, ő így szólt: keresztelkedjetek meg mindnyájan

a Jézus Krisztusnak nevében a bűnök bocsánatára, és veszitek a Szentlélek aján-

52

dékát (ApCsel 2,37–38). Ezért némelyek a keresztséget Isten népe felavató jegyének

nevezték, amellyel tudniillik Isten választottai Isten számára felavattatnak.

2. Egy a keresztség. Isten anyaszentegyházában csak egy keresztség van,

és elég is egyszer megkeresztelkedni, vagyis Isten számára felavattatni, mert az

egyszer felvett keresztség egész életünkön át tart és Isten gyermekeivé való fogadtatásunkat

örökre megpecsételi.

3. Mi a keresztség? Krisztus nevében megkeresztelkedni annyi, mint beíratni,

felavattatni és felvétetni Isten fiainak szövetségébe, családjába és örökségébe;

sőt már most Isten nevével Isten gyermekeinek neveztetni, továbbá a bűnök

szennyétől megtisztulni és Isten gazdag kegyelmével új és szeplőtelen életre

megajándékoztatni. A keresztség tehát emlékezetünkben tartja és megújítja Istennek

azt az igen nagy jótéteményét, amelyet az emberiségnek nyújtott. Mert

mindnyájan a bűnök szennyében születtünk és a harag fiai vagyunk. Az irgalmasságban

gazdag Isten azonban megtisztít minket a bűntől, ingyen, az ő Fiának

vére által, és őbenne minket fiaivá fogad, sőt szent szövetséggel magához kapcsol,

és különféle ajándékokkal gazdagít, hogy új életet élhessünk. Mindezt a keresztség

pecsételi meg. Mert Isten a Szentlélek által belsőleg újjászül, megtisztít

és megújít minket, külsőleg pedig a legnagyobb ajándékok megpecsételését kapjuk

a vízzel, amely ezeket a nagy jótéteményeket kiábrázolja és mintegy szemünk

elé tárja. Vízzel keresztelkedünk meg. Ezért keresztelkedünk meg, azaz

megmosatunk vagy meghintetünk látható vízzel. A víz ugyanis lemossa a szennyet,

s az elbágyadt és felhevült testet feléleszti és felüdíti. Isten kegyelme pedig

ugyanezt nyújtja a léleknek, mégpedig láthatatlanul és lelkileg.

4. A keresztség kötelez. Isten a keresztség jelével elkülönít minket minden

más vallástól és néptől, és a maga tulajdonává szentel. Mi tehát, amikor megkeresztelkedünk,

megvalljuk hitünket, és Isten iránti engedelmességre, a testiség

elleni harcra és új életre kötelezzük magunkat, s így beíratunk Krisztus szent seregébe,

hogy egész életünk folyamán harcoljunk a világ, a Sátán és testi ösztöneink

ellen. A keresztség beiktat minket az anyaszentegyház egy testébe, hogy az

egyház minden tagjával az egy és ugyanazon hitben és az egymás iránti kölcsönös

szolgálatban szépen egyetértsünk.

5. A keresztség formája. Hisszük, hogy a keresztségnek az a formája a legtökéletesebb,

amellyel maga Krisztus keresztelkedett meg, és amellyel az apostolok

kereszteltek. Véleményünk szerint a keresztség tökéletesítésére szükségtelenek

azok a dolgok, amelyeket később az egyházban emberi találmányként hozzátettek

és gyakoroltak. Ilyen az ördögűzés, az égő gyertya, olaj, só, nyál és hasonló

dolgok használata, vagy az a szokás, hogy a keresztséget minden évben

kétszer, különféle szertartásokkal megünneplik. Hisszük ugyanis, hogy az egyház

egyetlen keresztsége Isten első szerzése óta szent és most is megszentelődik

az Ige által, s Isten első megáldása következtében most is foganatos.

6. A keresztség kiszolgáltatója. Tanítjuk, hogy az egyházban a keresztséget

asszonyok vagy bábák nem szolgáltathatják ki. Pál ugyanis eltiltotta

53

az asszonyokat az egyházi szolgálattól, a keresztség pedig az egyházi szolgálatok

közé tartozik.6

7. Anabaptisták. Elítéljük az anabaptistákat (újrakeresztelőket), akik azt

mondják, hogy nem szabad megkeresztelni a hívők újszülött gyermekeit. Mivel

az evangélium tanítása szerint ilyeneké a mennyeknek országa, és ők is Isten

szövetségében vannak, miért ne adnák hát nekik Isten szövetségének jegyét?

Miért ne avatnák be a szent keresztség által azokat, akik Isten tulajdonai és az ő

egyházában vannak? Elítéljük az anabaptistákat más hittételeik miatt is, amelyek

Isten igéjével merőben ellenkeznek. Nem vagyunk tehát anabaptisták, és nincs is

velük semmi közösségünk.

XXI. Az Úr szent vacsorája

1. Az úrvacsora. Az Úr vacsoráját, amelyet az Úr asztalának és eucharisztiának,

azaz hálaadásnak is hívnak, azért nevezzük egyszerűen vacsorának,

mert azt Krisztus az utolsó vacsora alkalmával szerezte. Most is

ugyanazt jelenti az úrvacsora, és benne a hívők lelkileg tápláltatnak étellel és

itallal.

2. Az úrvacsora szerzője és megszentelője. Az úrvacsora szerzője ugyanis

nem valamely angyal vagy ember, hanem maga Isten Fia, a mi Urunk Jézus

Krisztus, aki elsőnek szentelte meg azt egyháza számára. Ez a megszentelés és

megáldás most is érvényes mindazoknál, akik ugyanazzal a vacsorával élnek,

amelyet az Úr szerzett. Ilyenkor elmondják az úrvacsora szereztetési igéit, és

mindenben igaz hittel az egy Krisztusra néznek, s mintegy az ő kezéből veszik

azt, amit a lelkipásztorok kiszolgáltatnak.

3. Emlékezés Isten jótéteményeire. Ezzel a szent szertartással az Úr frissen

emlékezetünkben akarja tartani az emberiségnek adott jótéteményét, tudniillik

azt, hogy testének feláldozásával és vérének kiontásával minden bűnünket megbocsátotta,

az örök haláltól és az ördög hatalmától megváltott minket, most is

etet az ő testével és itat az ő vérével, s ha ezeket igaz hittel lelkileg elfogadjuk,

az örök életre táplálnak minket. És ez az ajándék mindig megújul, valahányszor

az úrvacsorát kiszolgáltatják. Mert így szólt az Úr: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre

(1Kor 11,24). Ebben a szent vacsorában Isten azt erősíti meg, hogy az

Úr teste érettünk valóban halálra adatott, vére pedig bűneink bocsánatára kiontatott,

hogy a mi hitünk ne ingadozzék.

4. A jegy és a jelzett dolog. Az egyház szolgájától vett sákramentum külsőleg

azt ábrázolja és teszi szemmel láthatóvá, amit maga a Szentlélek végez

6 Zsinatunk teológiai bizottsága e pont helyett a következő szöveget javasolta 2002-ben:

„Tanítjuk, hogy hívő szülők megkereszteletlenül elhalt gyermekeinek üdvössége felől nem

vagyunk bizonytalanságban. Ezért nem szabad a keresztséget, semmilyen szükséghelyzetre

hivatkozva, meggondolatlanul kiszolgáltatni. Rendes körülmények között, az elhívott

egyházi szolga, akár férfi, akár nő, az istentiszteleten szolgáltassa ki a keresztséget.”

54

belsőleg láthatatlanul lelkünkben. Külsőképpen a lelkipásztortól vesszük a kenyeret

és halljuk az Úr szavát: Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Vegyétek és

osszátok szét magatok között. Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem

(Mát 26,26–27). Tehát azt veszik a hívők, amit az Úr szolgája ad nekik: esznek

az Úr kenyeréből és isznak az Úr poharából; belsőleg eközben Krisztus akaratából,

a Szentlélek által az Úr testét és vérét is magukhoz veszik, és tápláltatnak

ezekkel az örök életre. Mert Krisztus teste és vére valóságos étel és ital az örök

életre. Az úrvacsorában maga Krisztus a legfőbb, aki a mi megváltónk és érettünk

halálra adatott. Nem is tűrjük, hogy bármi mást tegyenek az ő helyére.

5. Testi evés. Az előbbiekhez még néhány szót fűzünk avégett, hogy helyesebben

és világosabban megértsük, mi módon lehet Krisztus teste és vére a

hívők étele és itala, s miként veszik azt magukhoz az örök életre. Az evés nem

csupán egyféle. Tudniillik van testi evés, amikor szánkba vesszük, megrágjuk és

lenyeljük az ételt. Így értelmezték egykor a kapernaumiak az Úr testének evését,

amit maga Krisztus cáfol meg János evangéliumának 6. részében. Mert Krisztus

teste nem gyomornak való eledel, mint ahogy gyalázkodás és iszonyatosság is

volna azt testileg enni. Ezt mindenki kénytelen elismerni. Ezért elutasítjuk a pápai

dekrétumok között az erre vonatkozó Én Berengarius kezdetű kánont (De

consecratione, 2. szakasz). Mert a hajdani kegyesek sem hitték el és mi sem hisszük,

hogy Krisztus testét szájjal, érzéki módon vagy valóságosan enni lehetne.

6. Lelki evés. Lehet a Krisztus testét lelkileg is enni, de ezt nem úgy értjük,

hogy maga az étel változik át lélekké, hanem úgy, hogy az Úr teste és vére, megtartván

a maga mivoltát és tulajdonságait, lelkileg közöltetik velünk, egyáltalán

nem testi, hanem lelki módon a Szentlélek által. A Szentlélek tudniillik mindazokat

a javakat, amelyeket az Úr érettünk halálra adott teste és vére által szerzett,

úgymint a bűnök bocsánatát, a megváltást és az örök életet, sajátunkká teszi

s reánk ruházza, hogy Krisztus bennünk éljen és mi őbenne, vagyis azt cselekszi,

hogy őt igaz hittel vegyük magunkhoz, s így lelki ételünk és italunk, azaz életünk

legyen. Krisztus mint eledel életben tart bennünket. Mert ahogy az étel és

ital nemcsak felüdíti és erősíti, hanem életben is tartja testünket, úgy a Krisztus

érettünk halálra adott teste és kiontott vére is nemcsak felüdíti és erősíti, hanem

életben is tartja lelkünket; de nem úgy, hogy testileg esszük és isszuk, hanem

úgy, hogy Isten lelke közli velünk azokat, amiképpen az Úr is mondotta: És az a

kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért. Továbbá:

A Lélek az, ami megelevenít, a test (tudniillik amit testileg eszünk meg) nem

használ semmit. A beszédek, amelyeket én szólok néktek, Lélek és élet (Ján

6,51.63).

7. Krisztust hit által vesszük. Az ételt evéssel kell magunkhoz vennünk, ha

azt akarjuk, hogy hatása legyen és erőt adjon, mert a testen kívül nem használ

semmit. Ugyanúgy Krisztust is hittel kell elfogadnunk, ha azt akarjuk, hogy a

miénk legyen és bennünk éljen, mi pedig őbenne. Ő mondja ugyanis: Én vagyok

az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki

hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha. Továbbá: Aki engem eszik, él énálta-

55

lam; az énbennem lakozik, és én is abban (Ján 6,35.37.56). Lelki étel. Mindebből

világos, hogy lelki ételen semmiképpen sem értünk valamilyen képzelt eledelt,

hanem magát az Úrnak érettünk halálra adott testét, amelyet azonban nem testileg,

hanem lelkileg, hit által vesznek magukhoz a hívők. E dologra nézve mindenben

az Üdvözítő Úr Krisztusnak a János evangéliuma 6. részében lévő tanítását

követjük.

8. Az evés szükséges az üdvösségre. Az Úr testének ez az evése és vérének

ez az ivása annyira szükséges az üdvösségre, hogy nélküle senki sem üdvözülhet.

Ez a lelki evés és ivás az úrvacsorán kívül is történik, amikor és ahol az emberek

Krisztusban hisznek. Valószínűleg erre vonatkozik az Augustinus mondása:

„Mit készíted fogadat és gyomrodat? Higgy és ettél.”

7. Sákramentumi evés. Az említett lelki evésen kívül létezik az Úr testének

sákramentumi evése is, amellyel a hívő nemcsak lelkileg és belsőleg részesül az

Úr igazi testében és vérében, hanem az Úr asztalához járulva külsőleg is veszi az

Úr testének és vérének látható sákramentumát. A hívő ember ugyan már előbb,

amikor hitt, kapott tápláló eledelt, és eddig is azzal élt, de azért csak több az,

amit most kap, amikor a sákramentumot is veszi. Mert az Úr testével és vérével

való szüntelen közösségben előbbre halad, és így hite mindinkább lángra gyúl,

növekedik, és a lelki táplálékkal megújul. Amíg élünk, hitünk folytonosan gyarapodik.

És aki külsőleg igaz hittel veszi a sákramentumot, az nem csupán a jegyet

veszi, hanem – amint mondottuk – a jelzett dologban is részesül. Továbbá

engedelmeskedik az Úr rendelésének és parancsának, vidám szívvel hálát ad

mind a maga, mind az egész emberiség megváltásáért, híven megőrzi az Úr halálának

emlékezetét, és a gyülekezet színe előtt bizonyságot tesz arról, hogy ő

Krisztus testének tagja. A sákramentummal élőket Isten afelől is biztosítja, hogy

az Úr teste és vére nemcsak általában az emberekért adatott halálra, illetve ontatott

ki, hanem személy szerint érettük is, és minden egyes úrvacsorázó hívőnek

étele és itala az örök életre.

8. A hitetlenek ítéletre veszik magukhoz a sákramentumot. Egyébként aki

hit nélkül járul az Úr szent asztalához, csak sákramentumot vesz, de nem részesül

a sákramentum által jelzett dologból, amelyben élet és üdvösség van. Az

ilyen méltatlanul eszik az Úr asztaláról. Aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy iszsza

az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen, s ítéletet eszik és iszik

magának (1Kor 11,27.29). Mert ha nem igaz hittel járul oda, Krisztus halálát

gyalázza, és ezért kárhozatot eszik és iszik önmagának.

9. Krisztus jelenléte az úrvacsorában. Tehát az Úr testét és vérét nem úgy

kapcsoljuk össze a kenyérrel és a borral, hogy magát a kenyeret mondjuk Krisztus

testének (kivéve, ha sákramentumi értelemben nevezzük annak); nem is úgy,

mintha a kenyérben testileg rejtőznék Krisztus, hogy így a kenyér színe alatt is

imádni kellene őt; úgy sem, hogy bárki, aki magához veszi a jegyet, egyúttal a

jelzett dologban is részesül. Krisztus teste a mennyben van az Atya jobbján. Oda

fordítsuk tehát a szívünket, ne a kenyérre: az Urat nem a kenyérben kell imádni.

Ám az Úr még sincs távol az úrvacsorával élő gyülekezettől. A Nap távol van

56

tőlünk az égen, de sugarai által mégis itt van közöttünk. Mennyivel inkább jelen

van közöttünk Krisztus, az igazság Napja! Bár testileg távol van tőlünk a

mennyben, mégis jelen van közöttünk, de nem testileg, hanem lelkileg, az ő

megelevenítő munkája által, mint ahogy az utolsó vacsora aLukalmával meg is

ígérte, hogy velünk marad (Ján 14,15–16). Ebből következik, hogy a mi úrvacsoránkban

jelen van Krisztus, de azért mégis vértelen és misztikus vacsora az,

ahogy az egész ókori egyház nevezte.

10. Az úrvacsora egyéb céljai. Az úrvacsora arra is figyelmeztet minket,

ne felejtsük el, hogy Krisztus testének lettünk a tagjai, s ezért minden testvérünkkel

egyetértésben éljünk. Arra is int, hogy szentül éljünk s ne szennyezzük

be magunkat bűnös cselekedetekkel és idegen vallásokkal, hanem az igaz hitben

mindhalálig megmaradva életünk szentségével igyekezzünk tündökölni.

11. Felkészülés az úrvacsorára. Illik tehát, hogy amikor az úrvacsorához

akarunk járulni, előbb vizsgáljuk meg magunkat az apostol rendelése szerint, elsősorban

arra nézve, hogy milyen a mi hitünk. Hisszük-e, hogy Krisztus a bűnösök

megváltása és bűnbánatra hívása végett jött el? Hisszük-e, hogy azok sorába

tartozunk, akik Krisztus megváltása által üdvözülnek? Elhatároztuk-e, hogy gonosz

életünket megváltoztatjuk s szentül élünk, hogy Isten segítségével megmaradunk

az igaz hitben és a testvérekkel való egyetértésben, s hogy méltó hálát

adunk Istennek megváltásunkért?

12. Az úrvacsora szertartása. Véleményünk szerint az úrvacsora kiszolgáltatásának

a legegyszerűbb és a legjobb szertartása, módja és formája az,

amely az Úr eredeti rendelésének és az apostoli tanításnak leginkább megfelel.

Ennek részei: Isten igéjének hirdetése, kegyes imádságok, az utolsó vacsorán

történtek megismétlése (a szereztetési ige, a kenyér megtörése, a pohár felmutatása),

az Úr testének és vérének magunkhoz vétele, az Úr halálára való üdvösséges

emlékezés, hívő hálaadás és az anyaszentegyház testével való szent egyesülés.

Két szín alatt. Elutasítjuk tehát azokat, akik az úrvacsora másik alkotórészét,

nevezetesen az Úrnak poharát a hívektől elvették. Ezek ugyanis súlyosan vétkeznek

az Úr rendelése ellen, aki ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan (Mát

26,27). Ezt a kenyérről ilyen világosan nem is mondta.

13. A mise. Azt most nem vitatjuk, hogy milyen volt hajdan a régi egyházban

a mise, elfogadható vagy sem, de bátran kimondjuk, hogy azt a misét, amelyet

ma az egész római egyház gyakorol, a mi gyülekezeteinkben eltöröltük,

mégpedig igen sok és nyomós oknál fogva, amelyeket most a rövidség kedvéért

külön-külön nem sorolunk fel. Igazán nem helyeselhetjük azt, hogy az üdvözítő

cselekedetből hiábavaló látványosság lett, amelyet ráadásul bérért vagy pénzért

mutatnak be, hogy benne a pap magát az Úr testét teremti elő és azt valóságosan

példázza élők és holtak bűneinek bocsánatára, sőt még a mennyben lakó szentek

tiszteletére, magasztalására és emlékezetére is.

57

XXII. Az anyaszentegyház összejövetelei

1. Mi történjék az istentiszteleteken? Bár a Szentírást mindenkinek szabad

otthon magánosan olvasni és egymást tanítva az igaz vallásban épülni, mégis bizonyára

szükség van istentiszteletekre, vagyis a hívek egyházi összejöveteleire

azért, hogy Istennek igéjét illő módon hirdessék, nyilvánosan imádkozzanak és

könyörögjenek, a sákramentumokat helyesen kiszolgáltassák, és hogy a gyülekezet

adakozzék a szegények javára és az egyház minden felmerülő költsége és

szükséglete fedezésére. Tudjuk ugyanis, hogy az apostoli, őskeresztyén egyházban

az istentiszteleteket a hívők valamennyien látogatták. Az istentiszteleteket

nem szabad kerülni. Aki pedig ezeket lebecsüli, és magát ezektől távol tartja, az

igaz vallást veti meg. A lelkipásztorok és a hívő magisztrátus sürgessék az ilyeneket,

hogy ne különítsék el magukat konokul és az istentiszteleteket tovább ne

kerüljék.

2. Az istentiszteletek nyilvánosak legyenek. Az egyházi összejövetelek pedig

ne legyenek titkosak és rejtettek, hanem nyilvánosak és gyakoriak, hacsak

Krisztus és az anyaszentegyház ellenségei üldözésükkel nem teszik lehetetlenné

azok nyilvánosságát. Tudjuk ugyanis, hogy egykor a római császárok zsarnoksága

alatt az ősegyház milyen eldugott helyeken tartotta istentiszteleteit.

3. Az istentiszteleti helyek tisztességesek legyenek. A hívek istentiszteleti

helyei legyenek tisztességesek és Isten egyházához minden tekintetben méltók.

Válasszanak e célra tágas épületeket vagy templomokat, és távolítsanak el mindent,

ami az egyházhoz nem illik. De lássák el mindennel, ami szükséges, ami

az ékességet s a kegyes tisztességet szolgálja, hogy semmi se hiányozzék, ami az

istentisztelethez és annak gyakorlásához nélkülözhetetlen.

4. Szerényen és alázatosan kell viselkedni az istentiszteleten. Bár hisszük,

hogy Isten kézzel csinált templomokban nem lakik (ApCsel 17,24), de azt is tudjuk,

hogy az istentiszteleti helyek, Isten igéjére és a szent gyakorlatra való tekintettel,

nem közönségesek, hanem szentek. Akik itt megfordulnak, viselkedjenek

tisztelettel és szerényen, mint akik szent helyen, Istennek és az ő szent angyalainak

színe előtt állnak.

5. A templomok igazi ékessége. Ezért a keresztyének templomaitól és imaházaitól

távol kell tartani minden fényűző ruházkodást, hivalkodást és mindent,

ami nem illik a keresztyén alázatossághoz, fegyelemhez és szerénységhez. A

templomok igaz ékességét nem az elefántcsont, az arany és a drágakő teszi, hanem

a templomba járók igazlelkűsége, kegyessége és erényei. Mindenek ékesen

és jó renddel legyenek (1Kor 14,40) az egyházban, egyszóval minden a hívők

épülésére történjék.

6. Idegen nyelvet ne használjunk az istentiszteleten. Némuljon el tehát

minden idegen nyelv az istentiszteleteken. Mindent a nép nyelvén kell előadni,

amelyet a helybeli emberek a gyülekezetben megértenek.

XXIII. Az istentiszteleti könyörgések, az éneklés és a kánoni órák

58

1. A nép nyelve. Magánosan imádkozni lehet ugyan bármely nyelven,

amelyen ért az ember, de az istentiszteleten a nyilvános könyörgéseket a nép

nyelvén kell elmondani, amelyet mindenki ismer.

2. Az imádság. A hívek imádsága egyedül Istenhez szálljon, csak a Krisztus

közbenjárásával, hitből és szeretetből. Krisztus Urunk főpapi tiszte és az igaz

vallás megtiltja nekünk, hogy a mennyei szenteket segítségül hívjuk vagy közbenjárásukért

hozzájuk folyamodjunk. Imádkozni kell a polgári hatóságért, királyokért

és minden méltóságban levőkért (1Tim 2,2), az egyház szolgáiért és a

gyülekezetek minden szükségéért. Nyomorúságban pedig – különösen ha az az

egyházat éri – szüntelenül imádkozni kell mind magánosan, mind nyilvánosan.

3. Az imádkozás szabadsága. Szabad akaratból, nem kényszerből és nem

fizetségért kell imádkozni. Az sem illik, hogy az imádság babonás módon helyhez

legyen kötve, mintha éppen csak a templomban volna szabad imádkozni. A

nyilvános imádságnak forma és idő szempontjából nem kell minden gyülekezetben

egyöntetűnek lennie. Minden gyülekezet éljen a maga szabadságával. Szókratész

azt mondja egyháztörténelmében: „Sehol, egyetlen országban sem találunk

két olyan gyülekezetet, amely imádság dolgában teljesen megegyeznék.

Szerintem az ilyen eltérések azokra vezethetők vissza, akik a különböző időkben

a gyülekezetek élén állottak.” Ha mégis megegyeznek, ez nagyon dicséretes dolog,

és illik másoknak is követni.

4. A nyilvános könyörgésekben mértéket kell tartani. De mint bármely dologban,

úgy a nyilvános könyörgésekben is mértéket kell tartani, nehogy túlságosan

hosszadalmasak és fárasztóak legyenek. Az istentiszteleten tehát az evangéliumi

tanításra kell a legtöbb időt fordítani, óvakodva attól, hogy túlságosan

bőbeszédű imádságokkal a gyülekezet tagjait kifárasszuk, s amikor a prédikációra

kerül sor, fáradtságukban arra gondoljanak: bárcsak eltávozhatnának, vagy

lenne már vége az egész összejövetelnek. Ilyenkor a prédikációban még az is túl

hosszadalmasnak tűnik, ami különben elég tömör. Az igehirdetőknek is illik tehát

mértéket tartani.

5. Az éneklés. Ugyanígy a gyülekezeti éneklést is, ahol ez gyakorlatban

van, korlátok között kell tartani. Az úgynevezett gregorián éneklésben sok a

képtelenség, ezért méltán vetette el a mi egyházunk és más egyház is. Az olyan

egyházakat, amelyek hűségesen és helyesen imádkoznak, de énekelni nem szoktak,

nem kell elítélni. Nincs ugyanis minden egyháznak lehetősége az éneklésre.

A régiek tanúsága szerint bizonyos, hogy míg a keleti egyházakban az éneklést

nagyon régóta gyakorolták, a nyugatiak csak későn fogadták el ezt a szokást.

6. A kánoni órák. A kánoni órákat (zsolozsmákat), azaz a nap bizonyos

óráira kiszabott, a pápisták által énekelt vagy elmondott imádságokat nem ismerte

az ősegyház, amit maguk az énekeskönyvek és más érvek is bizonyítanak.

Sok képtelenség is van bennük, hogy mást ne mondjak. Ezért jól tették az eklézsiák,

hogy elhagyták azokat és helyükbe az Isten egyetemes egyházára nézve

üdvös dolgokat vezettek be.

59

XXIV. Az ünnepek, a böjt és az ételekben való válogatás

1. A vallás gyakorlására szükséges idő. Bár a vallási élet nincs időhöz

kötve, mégis az idő helyes kiválasztása vagy elrendelése nélkül nem lehet azt

sem elkezdeni, sem gyakorolni. Ezért mindenik gyülekezet egy bizonyos időt

választ magának a nyilvános könyörgésekre, az evangélium hirdetésére és a sákramentumok

kiszolgáltatására. Az egyháznak ezt a rendelését senkinek sem szabad

a maga tetszése szerint felforgatni. Ha nem hagyunk megfelelő szabad időt a

vallás külső gyakorlására, bizonyosan elvonják attól az embereket a maguk

ügyes-bajos dolgai.

2. Az Úr napja. Ezért azt látjuk, hogy a régi egyházakban nemcsak hétközben

rendeltek bizonyos órákat az istentiszteletre, hanem az Úr napját is már

az apostolok idejétől fogva ugyanerre a célra és a szent nyugalomra szánták.

Gyülekezeteink ezt a napot Isten tiszteletéért és a szeretet gyakorlásáért – igen

helyesen – ma is megtartják. A babonaság. Nálunk nincsen helye a zsidó rendszabályoknak

és a babonáknak, mert hitünk szerint egyik nap sem szentebb a

másiknál, s a pihenőnap sem önmagáért kedves Isten előtt. A vasárnapot is –

nem a szombatot – keresztyén szabadságunk szerint ünnepeljük.

3. Krisztus és a szentek ünnepei. Ezenkívül nagyon helyesnek tartjuk, ha a

gyülekezetek keresztyén szabadságukkal élve, az Úr születésének, körülmetélésének,

szenvedésének, feltámadásának és mennybemenetelének, valamint

a Szentlélek kitöltésének emlékezetét áhítatosan megünneplik. Ám az emberek

vagy szentek tiszteletére rendelt ünnepeket nem helyeseljük. Az ünnepek

kétségtelenül az első törvénytábla körébe tartoznak és egyedül Istenéi; emellett a

szenteknek rendelt, de általunk eltörölt ünnepekben igen sok képtelen, haszontalan

és tűrhetetlen dolog van. Mindamellett elismerjük, hogy igen hasznos, ha az

igehirdetésben – ahol és amikor lehet – a szentek emlékezetét és követendő példáját

a nép figyelmébe ajánljuk.

4. Böjt. Minél súlyosabban ítéli el Krisztus egyháza a tobzódást, a részegeskedést,

minden bujaságot és mértéktelenséget, annál nyomatékosabban

ajánlja nekünk a keresztyén böjtöt. A böjt ugyanis a hívők önmegtartóztatása és

mértékletessége, valamint testünk fegyelmezése, féken tartása és megsanyargatása,

amit a mindenkori szükség szerint vállalunk magunkra; ezáltal

magunkat Isten előtt megalázzuk, s a testtől elvonjuk mindazt, ami ingerelné,

hogy ennél könnyebben és szívesebben engedelmeskedjék a léleknek. Azok tehát

nem böjtölnek, akik ezekkel a dolgokkal mit sem törődve azt hiszik, hogy

akkor böjtölnek, ha naponta egyszer tömik meg a hasukat és a kiszabott időben

bizonyos ételektől tartózkodnak, azt gondolván, hogy pusztán ennek az elvégzésével

kedvében járnak Istennek és jót tesznek. A böjt a szentek imádságának és

minden erénynek a támasza. Amint a próféták könyveiben látható, Istennek nem

tetszett az a böjt, amelyben az ételtől, nem pedig a vétektől tartóztatták meg magukat

a zsidók.

60

5. Nyilvános és magános böjt. Van nyilvános és magános böjt. Nyilvános

böjtöt régen csapások idején és az egyház nyomorúságos állapotában tartottak.

Ilyenkor estig semmit sem ettek, és az egész napot szent könyörgésekre, istentiszteletre

és bűnbánattartásra fordították. Ez nagyon hasonlított a gyászoláshoz,

és gyakran említik a próféták, különösen Jóel a 2. részben. Ilyen böjtöt ma is

kell tartani az egyház súlyos helyzetében. Magános böjtöt bárki vállalhat közülünk,

ha úgy érzi, hogy a lelkiektől elvonják a földi dolgok. A böjtölés alatt

ugyanis a testtől vonja meg a kedvezést.

6. Milyen legyen a böjt? Minden böjtnek szabad, önkéntes és igazán alázatos

lélekből kell származnia, és nem az emberek tetszésének vagy kegyének

elnyerésére kell irányulnia, még kevésbé arra, hogy vele az ember a megigazítást

kiérdemelje. Mindenki azért böjtöljön, hogy a testtől megvonja a kedvezést

és annál buzgóbban szolgáljon Istennek.

7. A negyvennapos böjt. A negyvennapos böjtnek vannak ugyan bizonyítékai

a régi egyházban, de egy sincs az apostoli iratokban, s ezért nem kell

és nem szabad a hívőkre kényszeríteni. Bizonyos, hogy régen a böjtnek különféle

formái vagy szokásai voltak. Ezért mondja Irenaeus: „Egyesek úgy vélik,

hogy csak egy napig kell böjtölni, mások szerint kettőig, ismét mások szerint három

napig, némelyek szerint pedig negyven napig is. A böjt szokásának különbözősége

nem a mi mostani időnkben kezdődött, hanem jóval előttünk, úgy vélem,

azoknál, akik nem tartották meg egyszerűen azt, ami kezdettől fogva hagyomány

volt, hanem akár hanyagságból, akár tudatlanságból később más szokásokra

tértek át” (Euszebiosz: Historia ecclesiastica – Egyháztörténet 5,29).

Szókratész, a történetíró is ezt mondja: „Mivel erről nem található semmiféle régi

följegyzés, úgy vélem, hogy az apostolok kinek-kinek az ítéletére bízták,

hogy mindenki cselekedje azt, ami jó, de ne félelemből és kényszerűségből”

(Euszebiosz: Historia ecclesiastica 5,22).

8. Az ételek megválogatása. Ami pedig az ételek megválogatását illeti, véleményünk

szerint a böjtben mindazt meg kell vonni a testtől, ami féktelenné teszi,

amiben felettébb gyönyörködik, és ami kénye szerint táplálja, akár hal, akár

hús, akár fűszerek, akár csemegék vagy kiváló borok. Egyébként tudjuk, hogy

Isten minden teremtményét az emberek használatára és szolgálatára rendelte.

Minden, amit Isten teremtett, jó (1Móz 2,15–16) és válogatás nélkül istenfélelemmel,

illő mértékletességgel kell élni azokkal. Az apostol ugyanis ezt mondja:

Minden tiszta a tisztáknak (Tit 1,15). Továbbá: Mindent, amit a mészárszékben

árulnak, megegyetek, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt (1Kor

10,25). Ugyanő gonosz lelkek tudományának nevezi azok tanítását, akik az eledelektől

való tartózkodást követelik. Az ételeket Isten teremtette hálaadással való

élvezésére a hívőknek és azoknak, akik megismerték az igazságot. Mert Istennek

minden teremtett állata jó és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek

azzal (1Tim 4,1–5). Ugyanő a kolosséiakhoz írt levelében megrója azokat, akik

túlságos önmegtartóztatással akarják a szentség hírét megszerezni maguknak

(Kol 2,18–23). Eretnekségek. Mi azért mindenben elítéljük Tatianosz követőit és

61

az enkratitákat, valamint Eusztathiosz tanítványait, akik ellen zsinatot kellett

összehívni Gangrában.

XXV. A vallástanítás, a betegek vigasztalása és meglátogatása

1. Az ifjakat oktatni kell a hitben. Az Úr lelkére kötötte az ő ószövetségi

népének, hogy az ifjúságnak kisgyermekkortól való jó nevelésére nagy gondot

fordítson, sőt világosan meghagyta törvényében azt is, hogy az ifjakat tanítsák

és a sákramentumok titkát nekik magyarázzák meg. Az evangéliumi és apostoli

iratokból kitűnik, hogy Isten nem kevésbé törődik az ő újszövetségi népe ifjaival,

midőn világosan kijelenti: Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert

ilyeneké az Istennek országa (Márk 10,14). Ezért nagyon jól teszik a gyülekezetek

lelkipásztorai, ha az ifjúságnak már korán és szorgalmasan tanítják és megmagyarázzák

a Tízparancsolatot, az Apostoli Hitvallást, az úri imádságot és a

sákramentumok értelmét, vallásunk más ilyenféle alapelveivel és főfejezeteivel

együtt, lerakva ezzel a hit alapjait, és hűségesen tanítva vallásunk alapelemeit. A

gyülekezet pedig a maga hűségét és buzgóságát mutassa meg a gyermekeknek a

vallástanításra való járatásában, kívánva azt és örülve annak, hogy gyermekeit

helyesen oktatják.

2. A betegek látogatása. Mivel az embereket akkor érik a legsúlyosabb kísértések,

amikor betegek és a betegség testileg-lelkileg megtörte őket, a gyülekezetek

pásztorainak az ilyen betegségek és erőtlenségek alkalmával kell a leggondosabban

vigyázniuk nyájuk üdvösségére. Látogassák meg tehát minél hamarabb

a betegeket, és a betegek is hívják el őket idejében, ha a helyzet úgy kívánja.

Vigasztalják őket, és erősítsék az igaz hitben, vértezzék fel őket a Sátán veszedelmes

kísértései ellen. Tartsanak házi könyörgéseket a betegeknél; ha szükséges,

imádkozzanak a beteg gyógyulásáért az istentiszteleten is, és legyen

gondjuk arra, hogy boldogan költözzék el ebből a világból. Már fentebb megmondottuk,

hogy az utolsó kenettel egybekapcsolt pápista beteglátogatást nem

helyeseljük, mert sok képtelenség van benne és a Szentírás sem igazolja.

XXVI. A hívők temetése, gondoskodás a halottakról,

a purgatórium és a szellemek megjelenése

1. A holttesteket el kell temetni. A Szentírás azt parancsolja, hogy a hívők

testét – amely a Szentlélek temploma és hitünk szerint fel fog támadni az utolsó

napon – tisztességesen és babonaság nélkül kell eltemetni, és azokról, akik az

Úrban boldogul hunytak el, tisztességesen meg kell emlékezni, a hátramaradottak,

vagyis özvegyeik és árváik iránt pedig minden kegyeletes kötelességet teljesíteni

kell. A holtak körüli más gondoskodásról nem tanítunk. Elítéljük tehát főképpen

a cinikusokat, akik a halottak testével nem törődnek, teljesen közönyö-

62

sen és minden tisztelet nélkül vetik őket a földbe, az elhunytakról soha egyetlen

jó szót nem ejtenek, hátramaradottaikról pedig a legkevésbé sem gondoskodnak.

2. A halottakról való gondoskodás. Elítéljük azokat is, akik túl sokat és

visszás módon foglalkoznak a halottakkal, pogányok módjára siratják őket, értük

áldozatokat visznek, és pénzért bizonyos imádságokat mormolnak. Ilyenféle

szolgálatokkal és halotti siratókkal vélik kiszabadítani övéiket azokból a gyötrelmekből,

amelyekbe a halál révén jutottak. A mérsékelt gyászt, amelyet az apostol

1Thessz 4-ben megenged, nem rosszalljuk, mert embertelen dolognak tartjuk,

ha valaki semmi fájdalmat nem érez.

3. A testből elköltöző lélek állapota. Hisszük ugyanis, hogy a hívők a testi

halálból egyenesen Krisztushoz költöznek és ezért egyáltalán nem szorulnak rá

az élők közbenjárására vagy a halottakért való könyörgésre, egyszóval azoknak

bárminemű szolgálatára. Hisszük továbbá azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a

pokolra vettetnek, ahonnan az élőknek semmiféle szolgálata sem nyitja meg az

istentelenek számára a szabadulás útját.

4. A purgatórium. Az pedig, amit egyesek a tisztítótűzről tanítanak, ellentmond

a keresztyének hitvallásának: „Hiszem bűneink bocsánatát és az örök életet”,

a Krisztus által való teljes megtisztulásnak és Krisztus Urunk e szavainak:

Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak,

aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment

a halálból az életre (Ján 5,24). Továbbá: Aki megfürdött, nincs másra

szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta, ti is tiszták vagytok

(Ján 13,10).

5. A szellemek megjelenése. Amit pedig a szellemekről vagy a holtak lelkéről

mondanak, hogy néha megjelennek az élőknek és tőlük olyan szolgálatokat

kérnek, amelyek által megszabadulhatnának, az ilyen kísértéseket az

ördög incselkedései, mesterkedései és csalásai közé soroljuk. Ahogy az ördög a

világosság angyalának tudja magát álcázni, úgy törekszik az igaz hitet vagy felforgatni,

vagy kétségessé tenni. Az Úr az Ótestamentumban megtiltotta, hogy az

igazságot a halottaktól tudakoljuk, és hogy bármilyen kapcsolatot tartsunk fenn

a szellemekkel (5Móz 18,11). A kárhozatban gyötrődő gazdag nem kap engedélyt

az övéihez való visszatérésre, mert amint az isteni szózat kijelenti: Van

Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat. Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak,

az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad (Luk 16,29–

31).

63

XXVII. A szertartások, a vallási szokások és a közömbös dolgok

1. Szertartások és vallási szokások. Hajdan nevelő eszközül szertartások

adattak az Ószövetség népének, amely a törvény alatt mint tanítómester és gyám

alatt élt. De miután eljött a szabadító Krisztus, és a törvény eltöröltetett, mi hívők

többé nem vagyunk a törvény alatt (Róm 6,14; Gal 3,24), és eltűntek a szertartások,

amelyeket Krisztus egyházában az apostolok annyira nem akartak megtartani

vagy megújítani, hogy világosan kijelentették: nem akarnak semmi terhet

róni az egyházra (ApCsel 15,10.28). Judaizmust vezetnénk be vagy állítanánk

helyre, ha Krisztus egyházában az ószövetségi egyház módjára szaporítanók a

szertartásokat és a vallási szokásokat. Ezért elutasítjuk azoknak a felfogását,

akik úgy vélték, hogy Krisztus egyházát sokféle vallási szokással mint nevelői

eszközzel kell összetartani. Mert ha az apostolok még az Istentől adott szertartásokat

és szokásokat sem akarták ráróni a keresztyén népre, melyik józan eszű

ember fog rátukmálni fölösleges emberi találmányokat? Minél inkább szaporodnak

a szertartások az egyházban, annál jobban eltörpül nemcsak a keresztyén

szabadság, hanem Krisztus és a belé vetett hit is. A tömeg pedig a vallási

szokásokban keresi azt, amit egyedül Isten Fiában, Jézus Krisztusban kellene

hit által keresnie. Elégséges a hívőknek néhány józan, egyszerű, Isten Igéjével

nem ellenkező vallási szokás.

2. Különféle vallási szokások. Ha a gyülekezetekben eltérő vallási szokások

vannak, abból ne következtessen senki arra, hogy azok meghasonlottak egymással.

Szókratész szerint lehetetlen volna városonként és vidékenként minden

egyház vallási szokásait összeírni. Egyetlen vallás sem tartja ugyanazokat a szokásokat,

még ha róluk ugyanazt a tanítást vallja is. Ezért akik ugyanazon a hiten

vannak, vallási szokásaikban különböznek egymástól – mondja Szókratész. Bár

ma egyházainkban különféle vallási szokásokat követünk az úrvacsora kiszolgáltatásánál

és néhány más dologban, tanításban s hitben mégsem különbözünk

egymástól, sem gyülekezeteink egysége és közössége nem bomlik fel ezáltal. Az

efféle vallásos szokásokat mint közömbös dolgokat illetően a gyülekezetek mindig

éltek a maguk szabadságával és ma is élünk vele.

3. Közömbös dolgok. De közben vigyázzunk, hogy ne soroljuk a közömbös

dolgok közé azt, ami valójában nem az, ahogy egyesek a misét és a képek

templomi használatát közömbös dolognak szokták tekinteni. Hieronymus

azt mondotta Augustinusnak, hogy az a közömbös dolog, ami sem nem jó, sem

nem rossz, úgyhogy akár teszed, akár nem teszed, attól se meg nem igazulsz, se

bűnös nem leszel. De ha a közömbös dolgokat összekapcsoljuk a hitvallással,

akkor már nem közömbös dolgok; mint ahogy Pál apostol szerint is szabad húst

enni, de ha figyelmeztetnek rá, hogy az tiltott bálványáldozati hús, akkor annak

elfogyasztása már a bálványimádás helyeslésének számít (1Kor 8,9–13; 10,25–

28).

64

XXVIII. Az egyházi javak

1. Az egyházi javak és helyes használatuk. Krisztus egyházának vagyona a

fejedelmek bőkezűségéből és a hívők adakozásából származik, akik javaikat az

egyháznak adományozták. Vagyonra ugyanis szüksége van az egyháznak, s eleitől

fogva is volt vagyona szükségleteinek fedezésére. Ám az egyház javainak helyes

felhasználása mind régen, mind most a következő: biztosítani kell a tanítást

az iskolákban és a gyülekezetben, gondoskodni kell istentiszteletről, a szertartásokról,

a templomról, továbbá a tanítókról, a tanulókról és az egyház szolgáiról,

valamint egyéb szükséges dolgokról, főképpen a szegények megsegítéséről és

eltartásáról. Gondnokok. Választani kell tehát istenfélő, bölcs és a gazdálkodásban

kiváló férfiakat, akik az egyházi javakat szabályszerűen kezeljék.

2. A javakkal való visszaélés. Ha pedig az egyház javaival az idők gonoszsága,

egyesek vakmerősége, tudatlansága vagy kapzsisága miatt visszaélés történt,

akkor kegyes és bölcs férfiak adják vissza azokat rendeltetésüknek. Mert

nem szabad szemet hunyni e különösen szentségtörő visszaélés fölött. Tanítjuk

tehát, hogy a megromlott iskolákat és kollégiumokat reformálni kell a tan, az istentisztelet

és az erkölcsök tekintetében, a szegények megsegélyezését pedig kegyesen,

lelkiismeretesen és bölcsen kell intézni.

XXIX. A nőtlenség, a házasság és a háztartás

1. A nőtlenek. Akiknél megvan a nőtlenség kegyelmi ajándéka, szívvel-

lélekkel tiszták s önmegtartóztatóak és semmi érzéki vágy nem gyötri őket,

szolgáljanak ebben a hivatásban az Úrnak, amíg ennek az isteni ajándéknak a

birtokában érzik magukat, de ne tartsák magukat másoknál különbeknek, hanem

szolgáljanak az Úrnak állhatatosan, egyszerűen és alázatosan (1Kor 7,7–9). Az

ilyenek ugyanis alkalmasabbak az isteni dolgok szolgálatára, mint akiket a család

magánügyei is lekötnek. Ha pedig ez az ajándék elvétetik tőlük, és folyton

érzéki vágyat éreznének, jusson eszükbe az apostol szava: Jobb házasságban élni,

mint égni (1Kor 7,9).

2. A házasság. A házasságot pedig (amely a kicsapongásnak orvossága,

sőt az önmegtartóztatásnak egyik formája) maga az Úristen rendelte, gazdagon

meg is áldotta, és azt akarta, hogy a férfi és nő elválhatatlanul ragaszkodjék egymáshoz

és egymással a legnagyobb szeretetben és egyetértésben éljenek (Mát

19,4–8). Ezért mondja az apostol: Tisztességes minden tekintetben a házasság és

a szeplőtelen házaságy (Zsid 13,4). Továbbá: Ha férjhez megy is a hajadon, nem

vétkezik (1Kor 7,28). Eretnekségek. Elítéljük tehát a többnejűséget és azokat,

akik kárhoztatják a második házasságot.

3. Hogyan kell házasságot kötni? Tanítjuk, hogy a házasságot törvényesen,

Isten félelmében kell kötni, és nem a törvények ellenére, amelyek kizárnak

a házasságból néhány rokonsági fokozatot, hogy megakadályozzák a vérfer-

65

tőzést. A házasságot a szülők vagy a gyámok beleegyezésével kell kötni, és főként

avégre, amire az Úr rendelte. Éljenek a házastársak szentül, a legnagyobb

hitvesi hűséggel, kegyességgel, szeretettel és tisztasággal. Kerüljék tehát a civódást,

az egyenetlenséget, a bujaságot és a házasságtörést. Házassági törvényszék.

Az egyházban törvényes bíróságokat kell felállítani, istenfélő bírákkal, akik őrködjenek

a házasságok felett, minden szemérmetlenséget és erkölcstelenséget

zabolázzanak meg, és előttük folyjanak a házassági perek.

4. A gyermekek nevelése. A szülők gyermekeiket istenfélelemben neveljék

és gondoskodjanak róluk, megemlékezvén az apostol intéséről: Ha valaki az

övéiről gondot nem visel, a hitet megtagadta és rosszabb a hitetlennél (1Tim

5,8). Elsősorban tanítsák meg gyermekeiket tisztességes mesterségre, amellyel

eltartsák magukat; ne engedjék őket lustálkodni, és oltsák beléjük az Istenbe vetett

erős bizalmat, nehogy kishitűségük, túlságos önbizalmuk vagy rút fösvénységük

miatt elzülljenek s emiatt jó gyümölcsöt ne teremjenek. Bizonyos, hogy

azok a cselekedetek, amelyeket a szülők házassági kötelességük szerint a háznépükről

való gondoskodásban igaz hittel visznek véghez, Isten színe előtt szent és

igazán jó tettek, s úgyannyira tetszenek Istennek, mint a könyörgés, a böjt és a

jótékonykodás. Mert így tanítja ezt Pál apostol is, különösen Timóteushoz írt leveleiben.

Vele együtt a sátáni tanok közé számláljuk azoknak a tanítását, akik a

házasságot tiltják, vagy nyíltan gyalázzák, vagy alattomban gúnyolják, mintha

nem volna szent és tiszta dolog. Megvetjük a tisztátalan nőtlenséget, a képmutatók

titkos vagy nyílt bujálkodását és paráználkodását, akik önmegtartóztatást

színlelnek, de valójában mindenkinél kicsapongóbbak. Mindezeket megítéli

majd Isten. A gazdagságot és a gazdagokat, ha istenfélők és javaikkal helyesen

élnek, nem ítéljük el. Elítéljük azonban az apostolikusok szektáját stb.

XXX. A világi hatóság

1. A hatóság Istentől van. Mindenféle hatóságot maga Isten rendelt az emberiség

békessége és nyugalma érdekében, mégpedig úgy, hogy az a világon az

első helyet foglalja el. Ha ez a hatóság ellensége az egyháznak, igen sok akadályt

és zavart okozhat, de ha barátja, sőt tagja az egyháznak, akkor annak nagyon

hasznos és kiváló tagja, mert igen sok jót tehet neki, és hathatósan segítheti.

2. A hatóság kötelessége. Legfőbb kötelessége, hogy a békéről és a köznyugalomról

gondoskodjék s azt fenntartsa. Ezt bizonyára sohasem végezheti sikeresebben,

mint akkor, ha igazán istenfélő és vallásos, azaz ha az Úr népe szent

királyainak és fejedelmeinek példájára az igazság hirdetését és az igaz hitet előmozdítja,

mindenféle hazugságot, babonát, istentelenséget és bálványimádást kiirt

és Isten egyházát védelmezi. Azt tanítjuk tehát, hogy a keresztyén hatóság elsőrendű

feladata, hogy a vallásról gondoskodjék. Tartsa tehát a kezében Isten

igéjét, és gondoskodjék arról, hogy ezzel ellentétes dolgot senki se tanítson. To-

66

vábbá Isten igéjéhez szabott jó törvényekkel kormányozza az Istentől rábízott

népet, és tartsa meg azt fegyelemben, kötelessége teljesítésében és engedelmességben.

Igazságos bíráskodással törvénykezzék; ne legyen személyválogató,

ajándékokat se fogadjon el, az özvegyeket, az árvákat és a bajban levőket oltalmazza,

a gonosztevőket, csalókat és erőszakoskodókat tartsa féken, sőt irtsa ki;

mert nemhiába kapta Istentől a fegyvert (Róm 13,4). Emelje fel tehát Istennek

ezt a fegyverét minden gonosztevő, pártütő, rabló, gyilkos, jogtipró, istenkáromló,

hamisan esküvő és mindazok ellen, akiket Isten parancsa szerint megbüntetni

vagy éppen kivégezni kell. Fékezze meg a javíthatatlan eretnekeket (ha igazán

eretnekek), akik szüntelenül káromolják Isten felségét, háborgatják, sőt

tönkreteszik Isten anyaszentegyházát.

3. A háború. Ha pedig szükséges volna háborúval is megoltalmazni a nép

javát, akkor Isten nevében vállalja a háborút, de csak úgy, ha előbb minden lehetőt

megtett a békéért, s ha népét csak háború árán mentheti meg. Amíg ezt hitből

teszi a hatóság, ezekkel az igazán jó cselekedetekkel Istennek szolgál és áldást

nyer az Úrtól. Elítéljük az anabaptistákat, akik tagadják, hogy a keresztyén ember

közhivatalt viselhet, és tagadják azt is, hogy a hatóság bárkit jogosan kivégeztethet,

hogy háborút viselhet, vagy hogy a hatóság előtt esküt kell tenni stb.

4. Az alattvalók kötelessége. Mivel Isten az ő népe javát a hatóság által

akarja munkálni, amelyet mintegy atyául adott a világnak, ezért azt parancsolja,

hogy minden alattvaló ismerje el a hatóságban Istennek ezt a jótéteményét. Tiszteljék

tehát és becsüljék a hatóságot mint Isten szolgáját, szeressék, támogassák

és imádkozzanak érte mint atyjukért; engedelmeskedjenek minden jogos és méltányos

rendelkezésének, híven és készséggel fizessék meg a vámot és az adót s

más hasonló tartozásokat. Ha a közjó, a haza érdeke és az igazság úgy kívánja,

hogy a hatóság kényszerűségből háborút indítson, életüket is áldozzák fel és vérüket

is ontsák a közjóért és a hatóságért, mégpedig Isten nevében készséggel,

bátran és elszántan. Aki pedig a hatóság ellen támad, Isten súlyos haragját vonja

magára (vö. Róm 13,2).

5. Eretnekségek és pártütések. Elítéljük tehát azokat, akik a hatóságot

megvetik, a lázadókat, az állam ellenségeit, a pártütő semmirekellőket és mindazokat,

akik kötelességeik teljesítése alól magukat nyíltan vagy csellel kivonják.

Kérjük Istent, a mi kegyelmes mennyei Atyánkat,

hogy áldja meg népének fejedelmeit,

áldjon meg minket és az ő egész népét

a mi egyetlen Megváltónk, a mi Urunk Jézus Krisztus által,

akinek legyen dicséret, dicsőség és hálaadás örökkön-örökké.

Ámen!

67

Függelék

A Második Helvét Hitvallás hazai kiadásainál kezdettől fogva hagyomány volt az

óegyházi hitvallások szövegét függelékben közölni. Ezt Szenczi Csene Péter az első kiadásban

így indokolja: „mivel e Confessióban a XI. Részben emlékezet vagyon a Négy Fő Conciliomoknak

Vallásokról, ismét a Szent Athanasiusnak Vallásáról is: azokat is ide akarnám írni,

hogy a Kegyes Olvasó eszébe venné a Szent Egyességet a hitnek dolgában”.

A Niceai Hitvallás

A niceai első egyetemes zsinatot Nagy Konstantin császár (282–337) mint a Római Birodalom

egyeduralkodója hívta össze 325-ben. A zsinat feladata az volt, hogy az egyetemes

keresztyén egyház nevében nyilatkozzék és döntsön a hit egységét veszélyeztető arianizmus

kérdésében.

Arius alexandriai pap ugyanis azt tanította, hogy Krisztus teremtett lény s így nem

örökkévaló. E tanítása miatt ellenkezésbe került feljebbvalójával, Alexander püspökkel, aki őt

párthíveivel együtt az egyházból kizárta. Mivel ennek következtében némelyek Arius, mások

pedig Alexander mellett nyilatkoztak, a keleti egyházban óriási ellentét fejlődött ki. Alexander

tábora Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét (homoúszia), az ariánusok pedig a hasonló

lényegűséget (homoiúszia) vallották. Mivel a császár nem tudta kibékíteni az egymással

torzsalkodó ellenfeleket, összehívta a keresztyén világ püspökeit és papjait Niceába a vitássá

vált hittani tétel tisztázása végett.

Ez a császár elnöklete alatt tárgyaló és 318 tagból álló első niceai zsinat ez alkalommal

a következő (görög szövegű) hitvallást alkotta:

Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak

teremtőjében.

És az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki az Atyától, vagyis az

Atya lényéből született egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság,

igaz Istentől való igaz Isten; született, nem teremtetett, egylényű az

Atyával, aki által lett minden, ami a mennyben és a földön van. Aki érettünk,

emberekért és a mi üdvösségünkért alászállott, testet öltött és emberré lett, szenvedett,

harmadnapon feltámadott, felment a mennyekbe és el fog jönni ítélni élőket

és holtakat.

És a Szentlélekben.

Akik pedig azt mondják az Isten Fiáról, hogy „Ő valamikor nem volt”,

„Mielőtt megszületett, nem volt” és „Nem létezőből lett”, vagy hogy más lényegből,

illetve más lényből való, vagy hogy teremtetett, átváltozható, illetve

megváltozható, azokat átokkal sújtja az egyetemes egyház.

68

A Nicea-Kostantinápolyi Hitvallás

Nicea híre és tekintélye a rá következő fél évszázadban egyre nőtt az egyházban. Ennek

ellenére az elítélt Arius tanítását a császárok és püspökök hatalmi politikája sok helyt ismét

uralomra segítette. Az ariánusok és ellenfeleik közötti harc megosztotta, ellenségeskedésekbe

sodorta az egyházat Keleten is, Nyugaton is. Emiatt többféle, Niceával ellentétes

tanítás terjedt Krisztusról, s a harmadik artikulus rövidsége teret engedett a Szentlélekről

való tévelygő nézeteknek is.

Nyugaton felújították a modalista trinitástan sabelliánus változatát. A sabelliánusok az

Atya, a Fiú és a Szentlélek munkáját időben egymást követő színre lépésként tanították, s ezzel

a Fiú és a Szentlélek örökkévalóságát tagadták meg. Keleten Aetius antiochiai püspök

szélsőséges arianizmusa (a Fiú még csak nem is hasonló az Atyával) mellett Apollinaris és

Macedonius nevéhez kapcsolódó eretnekségek terjedtek. Laodiceai Apollinaris neoplatonikus

hatásra fejtette ki az Atya és a Fiú homoúsziáját. Szerinte Krisztusban az emberi értelem helyét

az isteni Logosz töltötte be. Ezzel Krisztus igaz emberségét tagadta meg. Az úgynevezett

„pneumatomakhé” (harc a Lélekért) képviselői, akiket Macedonius konstantinápolyi püspök

után macedoniánusoknak neveztek, a Szentlélek alárendelt szerepét hangsúlyozták. Azt vallották,

hogy a Szentlélek a Fiú első teremtménye, s ezzel külön (személyi) valóságát cáfolták.

Az eretnek vélemények ellen ebben a korszakban Athanasius, Epiphanius és részben a

kappadókiai atyák fejtették ki pozitív módon az egyházi szentháromságtant. Az ő tanításuk bizonyult

maradandónak nemcsak 381-ben, hanem 451-ben és később is.

Konstantinápoly előtt több zsinaton eredménytelenül kísérelték meg a szervezeti és

tanbeli egységet helyreállítani. Ez Konstantinápolyban sem sikerült, de az I. Theodosius által

381 májusára hirdetett zsinat legalább a tanbeli egység tekintetében maradandót alkotott.

A zsinat hitvallásának későbbi, bevett neve: Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás. Így

vallja magáénak a keresztyén egyházak mindhárom nagy történeti felekezete. Az elnevezés

azon az ezerötszáz évig fennállott hagyományon alapul, hogy Konstantinápolyban nem alkottak

új hitvallást, hanem újra elfogadták, bizonyos kiegészítésekkel, a niceait. A. Harnack és E.

Schwartz kutatásai nyomán századunk elején ismertté vált az a tény, hogy nem puszta kiegészítéssel

van dolgunk, hanem a niceai szimbólum hatására írt önálló hitvallással. E kutatóknak

még az volt a véleményük, hogy ez a hitvallás csupán magánhitvallás vagy helyi

(jeruzsálemi?) keresztelési szimbólum, amely – máig tisztázatlan körülmények között – bekerült

a 451-es kalcedoni zsinat aktái közé, s amelyet Kalcedonban tévesen proklamáltak úgy,

mint a konstantinápolyi „150 atya” hitvallását. Ez a vélemény J. N. D. Kellynek az 1970-es

években végzett vizsgálatai nyomán megdőlt. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a Hitvallást

valóban 381-ben, maguk a konstantinápolyi zsinati atyák alkották:

Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden

láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.

És az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától

született minden időknek előtte, világosságból való világosság, igaz Istenből való

igaz Isten, született, nem teremtetett, egylényű az Atyával; aki által lett a mindenség;

aki érettünk emberekért és a mi üdvösségünkért alászállott a mennyekből,

testet öltött a Szentlélektől és Szűz Máriából, emberré lett, érettünk megfeszíttetett

és harmadnapon föltámadott az írások szerint, felment a mennyekbe, ül

az Atya jobbja felől, és ismét el fog jönni dicsőséggel, ítélni eleveneket és holtakat;

az ő országának nem lesz vége.

69

És a Szentlélekben, megelevenítő Úrban, aki az Atyától (és a Fiútól) származik,

az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő, aki szólott

a próféták által. Egy, szent, egyetemes és apostoli egyházban. Vallunk egy keresztséget

a bűnök bocsánatára. Várjuk a halottak feltámadását és az eljövendő

örök életet. Ámen.

Az Efézusi Hitvallás

A harmadik egyetemes zsinatot II. Theodosius császár (meghalt 450-ben) hívta össze

431-ben Efézusba. A zsinat célja Nestorius eretnekségének elítélése volt.

Nestorius tagadta azt az akkoriban elterjedt formulát, amellyel Krisztus isteni és emberi

természete egységének kifejezéséül Máriát istenszülőnek (theotokosz) nevezték. Ő úgy vélekedett,

hogy mivel teremtmény nem szülheti teremtőjét, Máriát egyszerűen krisztusszülőnek

kell nevezni. Mivel az ezzel kapcsolatos vitába mind Keleten, mind Nyugaton többen bekapcsolódtak,

a háborúskodás megszüntetése végett II. Theodosius egybehívta az efézusi egyetemes

zsinatot.

A zsinat Nestorius nézetét elítélte, őt az egyházból kirekesztette, s a Krisztusban levő

két természet egységére vonatkozóan a következő hitvallást alkotta:

Valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia tökéletes Isten

és okos lélekből és testből való tökéletes ember; istenségére nézve öröktől

fogva az Atyától, emberségére nézve pedig az utolsó időkben érettünk és üdvösségünkért

Szűz Máriától született; istenségére nézve egylényű az Atyával, emberségére

nézve pedig egylényű velünk. A két természet ugyanis eggyé lett;

ezért egy Krisztust, egy Fiút, egy Urat vallunk. Az elegyítés nélküli egység értelmében

valljuk a szent szüzet istenszülőnek, mert az Ige Isten megtestesült,

emberré lett, és már a fogantatástól kezdve egyesítette magában a belőle (azaz

Máriából) fölvett templomot.

Tudjuk, hogy az Úrról való evangéliumi és apostoli mondásokat a teológusok

részint egyesítik mint egy személyről, részint különválasztják mint két

természetről szólókat, és az Istenhez méltókat Krisztus istenségére, a jelentékteleneket

pedig az ő emberségére vonatkoztatják.

A Kalcedoni Hitvallás

A kalcedoni negyedik egyetemes zsinatot Marcianus császár (450–457) hívta össze

451-ben Eutyches ellenében.

Eutyches konstantinápolyi archimandrita ugyanis Nestoriusszal szemben azt kezdte tanítani,

hogy Krisztusban az isteni és az emberi természet egyesülése folytán csak egy természet

van. Az ezzel kapcsolatos, növekvő ellentéteket a 449-ben Efézusban tartott úgynevezett

rabló zsinat sem volt képes eloszlatni.

A kalcedoni zsinaton mintegy 630-an jelentek meg. Elítélték Eutyches eretnekségét, és

a vitás tantétel magyarázatául a következő (görög szövegű) hitvallást alkották:

70

Követvén a szent atyákat, mindnyájan egybehangzóan tanítjuk, hogy egy

és ugyanazon Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust kell vallanunk, aki tökéletes az

istenségben és tökéletes az emberségben; valósággal Isten és valósággal ember,

okos lélekből és testből való; egylényű az Atyával istensége szerint és egylényű

velünk embersége szerint, hozzánk mindenben hasonló lévén, kivéve a bűnt (Fil

2,7; Zsid 4,15); aki istensége szerint öröktől fogva az Atyától született, embersége

szerint pedig az utolsó időkben érettünk és a mi üdvösségünkért az istenszülő

Szűz Máriától született.

Valljuk az egy és ugyanazon Krisztust, az egyszülött Fiút és Urat, akit a

két természetben elegyítetlenül, elválaszthatatlanul, oszthatatlanul és elkülöníthetetlenül

kell megismernünk. Így az egyesülés által semmiképpen sem töröltetett

el a két természet különbözősége, sőt inkább mindegyik természet megtartotta

a maga tulajdonságát és egy személybe és egy lényegbe egyesült. Valljuk,

hogy ő nem két személyre osztatott vagy vált szét, hanem egy és ugyanazon

egyszülött Fiú, Ige Isten, Úr Jézus Krisztus, ahogy tanítottak felőle hajdan a próféták

és maga Jézus Krisztus is, és ahogy az atyák hitvallása elénkbe adta.

Az úgynevezett Athanasius-féle Hitvallás

Athanasius (296–373) a keleti egyház egyik legkiválóbb teológusa és az igazhitűség

tántoríthatatlan őre. Alexandriában volt pap, majd püspök. Egész élete az arianizmus ellen és

az igaz hit mellett vívott folytonos küzdelemben telt el. A niceai zsinaton apostoli lélekkel tett

vallást a Fiúnak az Atyával való egylényegűségéről, s ettől kezdve az egyház őt az ortodoxia

vezérének tekintette. Az ariánusok rágalmazása miatt sok viszontagságot kellett elszenvednie.

A neve alatt fennmaradt, eredetileg latin szövegű – kezdő szaváról Quicunque néven

ismert – hitvallást nem ő írta. A történeti kutatás szerint ismeretlen szerző írta 430–500 között,

valószínűleg Dél-Franciaországban. Ez a Szentháromságról és Krisztus megtestesüléséről

szóló hitvallás a középkorban mind Keleten, mind Nyugaton elterjedt és az Apostoli Hitvallással

s a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallással együtt istentiszteleti használatba is került:

Annak, aki üdvözülni akar, mindenekelőtt szükséges megtartania az egyetemes

hitet; amelyet ha valaki épen és sértetlenül meg nem tart, kétségtelenül

örökre elvész.

Az egyetemes hit pedig ez: tiszteljünk egy Istent a háromságban és háromságot

az egységben; sem össze nem elegyítve a személyeket, sem külön nem

választva a lényeget. Mert más az Atya személye, más a Fiúé, más a Szentléleké,

de az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek egy az istensége, egyenlő a dicsősége,

egyaránt örök a felsége. Amilyen az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szentlélek

is. teremtetlen az Atya, teremtetlen a Fiú, teremtetlen a Szentlélek is. Végtelen

az Atya, végtelen a Fiú, végtelen a Szentlélek is. Örökkévaló az Atya, örökkévaló

a Fiú, örökkévaló a Szentlélek is. És mégsem három örökkévaló, hanem

egy örökkévaló, amint nem három teremtetlen, sem három végtelen, hanem egy

teremtetlen és egy végtelen. Ugyanúgy mindenható az Atya, mindenható a Fiú,

mindenható a Szentlélek is, és mégsem három mindenható, hanem egy minden-

71

ható. Így Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek is, és mégsem három Isten,

hanem egy Isten. Így Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek is, és mégsem

három Úr, hanem egy Úr. Mert amint a keresztyén igazság kötelez minket arra,

hogy egyenként mindegyik személyt Istennek és Úrnak valljuk, úgy az egyetemes

vallás megtiltja nekünk, hogy három Istenről vagy Úrról beszéljünk.

Az Atya senkitől nem lett, nem teremtetett és nem született. A Fiú egyedül

az Atyától van, nem lett, nem teremtetett, hanem született. A Szentlélek az

Atyától és a Fiútól van, nem lett, nem teremtetett, nem született, hanem származik.

Egy tehát az Atya és nem három, egy a Fiú és nem három, egy a Szentlélek

és nem három. És ebben a háromságban nincs első vagy utolsó, nincs nagyobb

vagy kisebb, hanem mind a három személy együtt örökkévaló és együtt egyenlő.

Így mindenben, amint már fentebb mondottuk, tisztelni kell mind az egységet a

háromságban, mind a háromságot az egységben. Ezért aki üdvözülni akar, így

vélekedjék a Szentháromságról.

De szükséges az örök üdvösségre, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus testté

lételét is hűségesen higgye. Az tehát az igaz hit, hogy higgyük és valljuk: a mi

Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia, egyenlően Isten és ember; Isten, aki az Atya lényéből

öröktől fogva született, és ember, aki az anya lényéből az időben született.

Tökéletes Isten és tökéletes ember, aki okos lélekből és emberi testből áll.

Istensége szerint egyenlő az Atyával, embersége szerint kisebb az Atyánál. Aki

noha Isten és ember, nem két Krisztus, hanem egy. Egy, de nem az istenségnek

testté való átváltozása által, hanem emberségének Istenbe való felvétele által.

Teljességgel egy, de nem a lényeg elegyedése, hanem a személy egysége szerint.

Mert amint az okos lélek és a test egy ember, ugyanúgy Isten és ember egy

Krisztus. Aki szenvedett a mi üdvösségünkért, alászállott a poklokra, harmadnapon

halottaiból föltámadott, felment a mennybe, ül az Atya jobbján, ahonnan el

fog jönni ítélni élőket és holtakat. Az ő eljövetelekor minden ember feltámad a

maga testében és mindenki számot ad a saját tetteiről. Aki jót cselekedett, bemegy

az örök életbe, aki pedig gonoszt, az örök tűzre. Ez az egyetemes hit; csak

az üdvözülhet, aki ezt hűségesen és erősen hiszi.

72